Haluka

Haluka

Anyuka csak nem jön vissza. Az Anyukák már csak ilyenek. Ha egyszer elmennek, nem jönnek többé vissza. Csak egy óriási Haluka maradt itt helyette, aki hasonlít bár az eredetire, mégsem ugyanolyan. Egy Halott Anyuka ráadásul az idők során össze is megy. De ez még óriási, és mintha egyre csak nőne.

Olyan óriási, hogy a falu végéről is látni, ahogy a szomszéd házak fölé tornyosul a kert végében. A buszból is látni, ahogy visszatükröződik a távolból az ablaküvegen. Nem is érti, hogyan lehet ekkora. Amikor először meglátta, azt hitte el sem fog itt férni. Apa nyugtatta, hogy de, elfog. Most még nagy, de a végén olyan apró lesz, hogy elfér majd a tenyerében, maroknyi valami marad a Haluka. Apa csak tudja. Ő már számos Halukát látott zsugorodni.

De mi lesz, ha nem fog összemenni, hanem egyre csak nő majd, és nem lesz elég neki a kert, bejön majd a házba, és elfoglalja a nappalit, és szétterpeszkedik a konyhában, a fürdőben, és az ő szobájában is, és befekszik az ágyába, kitúrja onnan Haluka, mert neki is aludni kell valahol? És mi lesz ha már olyan nagy lesz, hogy el sem fér sehol sem, ezért felaprózódik, kis részecskékké formázza magát, és bebújik az iskolatáskájába is, meg az összes nadrágja összes zsebébe, és még a bőre alá is, és akkor mi lesz?

Apa arcán aggodalom ült. Szomorúan is nézett, mert beláthatta, hogy erre minden esély megvan, és igazán borzasztó lenne itt minden, még borzasztóbb, mint most. Ezért kiment a kertbe, éppen oda, ahol most Halukát zsugorítanak ők ketten, és kerítést állított oda, ahol az Élő Anyukát utoljára látták, mielőtt eltűnt volna, és most már mindenki biztonságban érezheti magát. És így Haluka ha mégis nőne még, csak felfelé nőhet, ahol senkit nem zavar.

Ken, a Trelleborgi legendája 9.

Ken, a Trelleborgi legendája
9. rész


Nincs már sok időnk. Két hét csak, és vissza kell, hogy térjek az országba, amihez megannyi gyönyörű, de legalább ugyanannyi kellemetlen emlék köt. Ha mindenképp meg kell magyaráznom, hogy miért döntöttem így, azt mondanám, hogy mindennek a valahogyan mégis belém szorult racionalizmus az oka.
Átléptem határokat. Szabályokat szegtem, egy kicsit csaltam is, és teremtettem, és elragadott az általam teremtett. Mesevilágból mesevilágba. Rá kellett, hogy döbbenjek, hogy a valóság, amiben élni szerettem volna, csak attól válik valósággá, hogy én azzá nyilvánítom és ragaszkodva az elképzeléseimhez, valósághűen élek benne.
Mértéket tartani. Hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, amiket Barbie hányattatásaim kezdetén. És most itt ülök a melegben, a kandalló előtt, a dombok mintha összementek volna amióta itt lakunk, pedig csak ismerősebbek. M. mindig kerülő úton jön haza, a tisztás felől, hogy ne találkozzon Medvével, aki a nap nagy részét itt tölti az erdőben, hallom, ha néha üvölt, ahogy egyre elkeseredettebben keresi a ház felé vezető utat. Mi ebből a valóság?
Hogy érzelmekkel és életekkel játszom, és bár nem értem, hogy miért járnak múzeumba az emberek, és egy műalkotás mitől válik műalkotássá, azt biztosan tudom, hogy mihez van jogom, és mihez nincs. A még át nem alakult részem küzd az átalakulttal. Vágyom az érintést, az ízeket és még ismeretlen hangulatokat, közben mintha összeszorult volna a gyomrom. Ez a bűntudat? Szabad ilyet? Emberföldön annyira embernek lenni, hogy hagyjam Medvét, hadd keresse meg az utat egyedül, miután én magam voltam az, aki letérítette róla?
Hagyjam, hogy M. belém szeressen, amikor én magam sem tudom, hogy mi igazán a szerelem? Elfogadhatom egy ország vendégszeretetét anélkül, hogy viszonoznám azt? Brumm-brumm. Emlékszem a kezemben a szőrös kéz érintésére, mennyire tiszteletet parancsolt. Most M. nyitja az ajtót, csókkal üdvözöl, sugárzik, ahogyan kipakolja a kenyeret és a friss zöldséget az asztalra. Ahogy hátradőlök a széken, érzem, hogy hatalmam van. Élni a hatalommal, ezt lehet?
Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a rám szakadó boldogság teszi, vagy, mert nem találom a helyem, de legszívesebben felugranék a székből, táncolnék vagy szeretkeznék, vagy csak kirohannék az ajtón, hogy itt hagyjam az irányíthatatlant. Az ítélőképesség, azt hiszem így nevezik, az valami nagyon emberi dolog lehet, mert még nem értem tisztán, csak próbálok kiigazodni ebben a káoszban. Hallgatózom, hogy meghalljam, hogy mire szólít fel, mit kell tennem a továbbiakban. Két hét. Két hét. Mintha ezt mondaná.

Ken, a Trelleborgi legendája 8.

Ken, a Trelleborgi legendája
8. rész


Reggel hétkor elment, és azóta nem láttam. Azt mondta, majd este jön. Nem tudok feltételezni, sem teóriákat gyártani, hogy mi dolga lehet egész nap, nélkülem. Csak azt tudom, hogy furcsa űrt érzek, most, hogy nincs itt velem, üres a ház, pedig alig maradt már néhány hetünk, ha el akarnám dramatizálni, azt mondanám, néhány napunk, mielőtt elhagyom őt. Drámázni sem tudok. Azt is mondta, hogy találjam fel magam, menjek be a városba, nézzem meg, milyen szépen feldíszítették az utcákat a karácsonyi vásárra, hogy érdemes lenne elmennem egy múzeumba is, az Aros itt van egy köpésre tőlünk.
Megfogadtam a tanácsát, és reggeli után egyenesen Aarhus felé vettem az irányt, felkészülve minden számomra elképzelhetetlenre, emberi arcokra újra, az erdőben töltött néhány hét után. Szeretem nézni őket. Egy kisfiú elsírta magát, mert a vízbe ejtette az autóját, a következő pillanatban már hangosan nevetett, amikor az anyja ráadta a sapkáját, és a bojtok az arcát csiklandozták. Azt hiszem, sajnálom, hogy sosem voltam gyerek.
Az Aros, első ránézésre inkább rémisztő volt, mint fenséges. Utoljára a játékszobában fogott el valami hasonló érzés, amikor ismeretlen helyeket fedeztünk fel, az ágy alá is bemerészkedtünk egyszer, vagy az ablakpárkányra, ahonnan meg kellett tanulnunk máshogy nézni. Itt, a múzeumban, más lesz az ember tekintete.
Megálltam egy kép előtt, ahol mindenki megállt, és próbáltam utánozni a mellettem állókat. Volt, aki fel-alá járkált a festmény előtt, néha lehajolt egy kicsit, majd felágaskodott, hunyorgott is, hogy kiélesedjen a kép. Más csak állt, mereven maga elé bámulva, fókuszált, ha jól tudom, és egyszer csak mintha megkönnyebbült volna. Mosolygott is, azt hiszem.
Volt egy kép, mozaikból, egy óriási traktor kartonpapírból, egy feldarabolt ló maradványa 24 kis befőttes üvegben, fejet és hajat formáltak az utcáról összegyűjtött kupakok és csikkek, egy „Négyzet” nevű ólomgömb, a tenyerem összeszorult, az öklömbe szorítottam az ujjaimat egyszer, amikor már végképp azt éreztem, hogy nem értek semmit. M., jól itt hagytál, mondhatni dühömben máris azt érzem, hogy annyira megosztanám veled a kételyeimet és csalódottságomat magamban, és kérnélek, még, még, foglalkozz velem, mert egészen biztos, hogy bennem van a hiba. Taníts az anyaggal szembeni érzékenységre. Ez milyen ironikus.