bakzsuzsanna

Haluka

2011-01-05T20:21:00.004+01:00

Haluka

Anyuka csak nem jön vissza. Az Anyukák már csak ilyenek. Ha egyszer elmennek, nem jönnek többé vissza. Csak egy óriási Haluka maradt itt helyette, aki hasonlít bár az eredetire, mégsem ugyanolyan. Egy Halott Anyuka ráadásul az idők során össze is megy. De ez még óriási, és mintha egyre csak nőne.

Olyan óriási, hogy a falu végéről is látni, ahogy a szomszéd házak fölé tornyosul a kert végében. A buszból is látni, ahogy visszatükröződik a távolból az ablaküvegen. Nem is érti, hogyan lehet ekkora. Amikor először meglátta, azt hitte el sem fog itt férni. Apa nyugtatta, hogy de, elfog. Most még nagy, de a végén olyan apró lesz, hogy elfér majd a tenyerében, maroknyi valami marad a Haluka. Apa csak tudja. Ő már számos Halukát látott zsugorodni.

De mi lesz, ha nem fog összemenni, hanem egyre csak nő majd, és nem lesz elég neki a kert, bejön majd a házba, és elfoglalja a nappalit, és szétterpeszkedik a konyhában, a fürdőben, és az ő szobájában is, és befekszik az ágyába, kitúrja onnan Haluka, mert neki is aludni kell valahol? És mi lesz ha már olyan nagy lesz, hogy el sem fér sehol sem, ezért felaprózódik, kis részecskékké formázza magát, és bebújik az iskolatáskájába is, meg az összes nadrágja összes zsebébe, és még a bőre alá is, és akkor mi lesz?

Apa arcán aggodalom ült. Szomorúan is nézett, mert beláthatta, hogy erre minden esély megvan, és igazán borzasztó lenne itt minden, még borzasztóbb, mint most. Ezért kiment a kertbe, éppen oda, ahol most Halukát zsugorítanak ők ketten, és kerítést állított oda, ahol az Élő Anyukát utoljára látták, mielőtt eltűnt volna, és most már mindenki biztonságban érezheti magát. És így Haluka ha mégis nőne még, csak felfelé nőhet, ahol senkit nem zavar.

Ken, a Trelleborgi legendája 9.

2010-01-16T10:16:00.000+01:00

Ken, a Trelleborgi legendája
9. rész

Nincs már sok időnk. Két hét csak, és vissza kell, hogy térjek az országba, amihez megannyi gyönyörű, de legalább ugyanannyi kellemetlen emlék köt. Ha mindenképp meg kell magyaráznom, hogy miért döntöttem így, azt mondanám, hogy mindennek a valahogyan mégis belém szorult racionalizmus az oka.
Átléptem határokat. Szabályokat szegtem, egy kicsit csaltam is, és teremtettem, és elragadott az általam teremtett. Mesevilágból mesevilágba. Rá kellett, hogy döbbenjek, hogy a valóság, amiben élni szerettem volna, csak attól válik valósággá, hogy én azzá nyilvánítom és ragaszkodva az elképzeléseimhez, valósághűen élek benne.
Mértéket tartani. Hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, amiket Barbie hányattatásaim kezdetén. És most itt ülök a melegben, a kandalló előtt, a dombok mintha összementek volna amióta itt lakunk, pedig csak ismerősebbek. M. mindig kerülő úton jön haza, a tisztás felől, hogy ne találkozzon Medvével, aki a nap nagy részét itt tölti az erdőben, hallom, ha néha üvölt, ahogy egyre elkeseredettebben keresi a ház felé vezető utat. Mi ebből a valóság?
Hogy érzelmekkel és életekkel játszom, és bár nem értem, hogy miért járnak múzeumba az emberek, és egy műalkotás mitől válik műalkotássá, azt biztosan tudom, hogy mihez van jogom, és mihez nincs. A még át nem alakult részem küzd az átalakulttal. Vágyom az érintést, az ízeket és még ismeretlen hangulatokat, közben mintha összeszorult volna a gyomrom. Ez a bűntudat? Szabad ilyet? Emberföldön annyira embernek lenni, hogy hagyjam Medvét, hadd keresse meg az utat egyedül, miután én magam voltam az, aki letérítette róla?
Hagyjam, hogy M. belém szeressen, amikor én magam sem tudom, hogy mi igazán a szerelem? Elfogadhatom egy ország vendégszeretetét anélkül, hogy viszonoznám azt? Brumm-brumm. Emlékszem a kezemben a szőrös kéz érintésére, mennyire tiszteletet parancsolt. Most M. nyitja az ajtót, csókkal üdvözöl, sugárzik, ahogyan kipakolja a kenyeret és a friss zöldséget az asztalra. Ahogy hátradőlök a széken, érzem, hogy hatalmam van. Élni a hatalommal, ezt lehet?
Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a rám szakadó boldogság teszi, vagy, mert nem találom a helyem, de legszívesebben felugranék a székből, táncolnék vagy szeretkeznék, vagy csak kirohannék az ajtón, hogy itt hagyjam az irányíthatatlant. Az ítélőképesség, azt hiszem így nevezik, az valami nagyon emberi dolog lehet, mert még nem értem tisztán, csak próbálok kiigazodni ebben a káoszban. Hallgatózom, hogy meghalljam, hogy mire szólít fel, mit kell tennem a továbbiakban. Két hét. Két hét. Mintha ezt mondaná.

Ken, a Trelleborgi legendája 8.

2010-01-16T10:13:00.001+01:00

Ken, a Trelleborgi legendája
8. rész

Reggel hétkor elment, és azóta nem láttam. Azt mondta, majd este jön. Nem tudok feltételezni, sem teóriákat gyártani, hogy mi dolga lehet egész nap, nélkülem. Csak azt tudom, hogy furcsa űrt érzek, most, hogy nincs itt velem, üres a ház, pedig alig maradt már néhány hetünk, ha el akarnám dramatizálni, azt mondanám, néhány napunk, mielőtt elhagyom őt. Drámázni sem tudok. Azt is mondta, hogy találjam fel magam, menjek be a városba, nézzem meg, milyen szépen feldíszítették az utcákat a karácsonyi vásárra, hogy érdemes lenne elmennem egy múzeumba is, az Aros itt van egy köpésre tőlünk.
Megfogadtam a tanácsát, és reggeli után egyenesen Aarhus felé vettem az irányt, felkészülve minden számomra elképzelhetetlenre, emberi arcokra újra, az erdőben töltött néhány hét után. Szeretem nézni őket. Egy kisfiú elsírta magát, mert a vízbe ejtette az autóját, a következő pillanatban már hangosan nevetett, amikor az anyja ráadta a sapkáját, és a bojtok az arcát csiklandozták. Azt hiszem, sajnálom, hogy sosem voltam gyerek.
Az Aros, első ránézésre inkább rémisztő volt, mint fenséges. Utoljára a játékszobában fogott el valami hasonló érzés, amikor ismeretlen helyeket fedeztünk fel, az ágy alá is bemerészkedtünk egyszer, vagy az ablakpárkányra, ahonnan meg kellett tanulnunk máshogy nézni. Itt, a múzeumban, más lesz az ember tekintete.
Megálltam egy kép előtt, ahol mindenki megállt, és próbáltam utánozni a mellettem állókat. Volt, aki fel-alá járkált a festmény előtt, néha lehajolt egy kicsit, majd felágaskodott, hunyorgott is, hogy kiélesedjen a kép. Más csak állt, mereven maga elé bámulva, fókuszált, ha jól tudom, és egyszer csak mintha megkönnyebbült volna. Mosolygott is, azt hiszem.
Volt egy kép, mozaikból, egy óriási traktor kartonpapírból, egy feldarabolt ló maradványa 24 kis befőttes üvegben, fejet és hajat formáltak az utcáról összegyűjtött kupakok és csikkek, egy „Négyzet” nevű ólomgömb, a tenyerem összeszorult, az öklömbe szorítottam az ujjaimat egyszer, amikor már végképp azt éreztem, hogy nem értek semmit. M., jól itt hagytál, mondhatni dühömben máris azt érzem, hogy annyira megosztanám veled a kételyeimet és csalódottságomat magamban, és kérnélek, még, még, foglalkozz velem, mert egészen biztos, hogy bennem van a hiba. Taníts az anyaggal szembeni érzékenységre. Ez milyen ironikus.

Ken, a Trelleborgi legendája 7.

2010-01-16T10:08:00.001+01:00

Ken, a Trelleborgi legendája

7. rész

Barbie, minden bonyodalmak okozója, akiből ki kell gyógyulnom, ő sem volt mindig igazi nő. Mikor ráuntunk a más által ránk kényszerített, csupa rózsaszín és katicabogaras életre, hónapokig a szökésünket terveztük. Egyszer például kint felejtették Barbie-t éjszakára a kertben, és szakadni kezdett az eső, és giliszták jöttek elő a földből.
Amikor kirándulni vittek minket, és otthagytak egy padon vacsora alatt, futásnak eredtünk, és addig futottunk, amíg eltűnt minden, ami ismerős, a szemünk elől. Minden, ami arra emlékeztetett minket, hogy anyagból vagyunk. Hogy kívülállók vagyunk ebben az emberi embertelenségben, amit legalább annyira irigyeltünk, amennyire gyűlöltünk is.
Új életet kezdtünk. Barbie megtanult főzni, mindketten munkát vállaltunk, én egészen megemberesedtem. Megizmosodtam, megerősödtem, az arcom borostás lett egy idő után, Barbie hajából le kellett vágni, annyira megnőtt. És szerelmes lettem. Amikor láttam, milyen magabiztos és gyönyörű, mennyi érzelem tombol benne. Igen. Ez okozta a vesztünket is. Éppen az emberlét. A düh, a hatalomvágy, az önzőség, az irigység elhatalmasodott ebben a gyönyörű női testben, és én ott maradtam még félemberként a lakásban egyedül, amikor ő elcsábított egy másik férfit. Egy olyat, akiért nem kell felelősséggel tartozni, akihez nem kötik olyan különleges és egyszerinek vélt élmények, mint hozzám. Akivel egyszerűbb.
Nem tudom, hogy a csalódás benne, vagy éppen az iránta érzett túláradó vágyaim okozták, ami ezután történt, de egyik napról a másikra lebénult a kezem, a lábaimat alig tudtam mozdítani, minden érzelem, ami emberlétem alatt bennem született, bebábozódott ebbe a plasztik vázba újra - így lettem ismét játékfiú. Annyi különbséggel, hogy megtapasztaltam, mivé lesz az ember, ha nem uralkodik magán. Mi lesz egy nőből, ha ennyire nem tudja, mit akar.
Mindeközben azt is tudom, hogy a szerelem, az igazi, az emberiféle, akármi áron is, de csodálatos. M. nem romolhat el. M. eredendően nem képes arra, hogy bántson engem. Még Medve ellen sem vétene. Ezt a helyzetet is nyilvánvalóan olyan emberien oldja majd meg, hogy kárt ne tegyen egyikünkben sem.
Nem tudja bár, milyen az átváltozás és a visszaváltozás, azt viszont tudja, milyen emlékezni és továbblépni. Éppen ezért ennyire megértő és türelmes velem. Megható, ahogyan csillog a szeme, pusztán a létezése gondolatától, hogy él, hogy itt vagyunk most is a házunkban. És el sem tudja képzelni, milyen lenne másképp. Lehet, hogy ez második életem első napja? Csak féltékeny ne legyek. Brumm-brumm. Csak irigy ne legyek. Tanulni más hibáiból.

Ken, a trelleborgi legendája 6

2010-01-16T10:02:00.003+01:00

Ken, a Trelleborgi legendája
6. rész

Még süt a nap. Tegnap ugyan mínusz is volt hajnalban, de kora délelőttre egészen kivilágosodott az ég. Az eső sem esett már két teljes napja, a fák pedig, azt hinné az ember, hogy itt hamarabb meghalnak, már október közepén, de nem. Dehogyis. Lélegeznek még most is, narancssárgán vagy éppen pirosan. Most élnek csak igazán.

Az utcán ma rohamrendőrök gyakorlatoztak az állomás előtti téren, ötven tejfelszőke gyermekfelnőttel. Egy egész iskola vonult ki az utcára, hogy zavart keltsenek, dühöngeni kellett, üvöltözni egymással; láthatólag nehezükre esett, hogy rendet bontsanak. Felkérésre. Ők ehelyett kedvesen mosolyogtak csak, a bátrabbak száját elhagyta néha egy „for fanden” (akutyafáját). Aztán egy kötött pulóveres fiú, Anders Bo, amolyan szelíd nemzeti hős típus, rálépett véletlenül Lotte lábára, aki felsikított, azt is csak halkan persze, erre Anders Bo nagyon ijedt arcot vágott, és többször is bocsánatot kért, „unskyld, unskyld”. Mi pedig haladtunk tovább az erdő felé, onnan a kisházba. Fűtés is van és melegvíz. Körülötte dán tehenek legelnek, óriási nagyok, a hangjuk is erősebb, mint az otthoniaké. Huset, csak így hívjuk. A Ház.
Cinkosok lettünk. Titkunk van, ez a ház, medvéktől és egyéb élőlényektől távol, más gumiembereken és félembereken is túl. Egy kis asztal a nappaliban két kis székkel, sziklakert és egy ezüst hamutál a kerti padon. Kibolyhosodik a szövetkabát (at fitte), ahogy a padra ülök. Az ő kabátja igazi bundából van, kézzel varrott, barna kabátka, igazi dán munkáskezek remekműve.
Ha beszél hozzám, mindig a szemembe néz, közben kezei között melegíti a kezem.
Igazi vérkeringésem van. Igazán nagyokat lélegzem, szinte kapkodom a levegőt, zavaromban és a meghatottságtól. Hogy emberszámba vesznek. Hogy saját akaratomból vagyok itt. Nem csak pakolgatnak egyik helyről a másikra; ha azt mondják egyek, eszek, ha azt, hogy szeressek, szeretek. Itt, Dániában egészen más szelek fújnak. Hűvösebbek, ugyanakkor őszintébbek és nyugodtabbak. Nem nyomják el az ember hangját, még az enyémet sem.
Ha majd igazi ember leszek, gyakrabban eljövünk ide, sugdolózni és kergetni a teheneket a mező egyik végéből a másikba, madárijesztőt készíteni a varjak ellen, csupa olyan dolgot csinálni, amire az embernek soha, de soha nincs elég ideje. Csak itt, Dániában, a kedves rohamrendőrök és alkalmi áltüntetők között; itt suttogjuk majd az ősz fülébe, hogy „unskyld, unskyld”. Bocsánat, amiért néha megtörjük a csendet.

Ken, a Trelleborgi legendája 5.

2009-10-29T23:58:00.001+01:00

Ken, a Trelleborgi legendája

5. rész

Meglátogatott ma Medve. „Csak épp erre jártam”, mondta. És már nagyon sokat hallott rólam. Mit mondtál neki, M.? Hogy szerelmi bánatában olyan magányos, pedig annyira igyekszik, hogy alapjában véve kedves fiú. És szórakoztató. És olyan daliás… Ezek után nem csodálom, ha Medve épp erre jár. Ne én legyek, kérlek, megint a felnőtt. Ha megkedvelsz valakit, aki nem az aktuális dán vikingpasid, azt nem az aktuális dán vikingpasiddal szokás megtárgyalni. Nyugodt, na az nem vagyok. Itt áll előttem, dehogyis áll, tornyosul fölém Medve, óriási szőrös tenyerével majd’ összeroppantja az enyémet, amikor kezet fogunk. „Nevem Medve.” „Én meg Ken vagyok. Pici, törékeny Ken.”

Nem fenyegetett meg, nem marcangolt szét ott helyben, csak medve létéhez képest viszonylag gyengéden megveregette a vállam. Ez legalább annyira rémisztő volt számomra, mintha idebrummogta volna, hogy meg ne próbáld, a nőmet, soha. Úgy éreztem, mintha ki sem nézné belőlem, hogy ha akarom, bármire képes vagyok. Hogy megtanulok dánul, és erekcióm is lesz egyszer. M. pedig komoly választás előtt áll.

Drága Medve. Ez már régen túlmutat a tudok-nem-tudok kérdésen, ez itt mát igen, a választásról szól. Hogy napcellákat és hőszivattyúkat működtessünk, napkollektorokat és biomasszát használjunk fűtéshez, vásárolhatunk hidrogén-technológiával vagy árammal működő autót is.

M. alternatív energiaforrása vagyok. Mint egy karcsú szélturbina. Ahogy áll magában a malom, csak nyeli el a levegőt, hasztalan. Ki gondoltam volna akkor, amikor sokáig azt hitték, dísz csak. Most egész Dánia energiaszükségletének 7%-át adják. A Föld légkörét évente másfél millió tonna szén-dioxid kibocsájtástól védik meg. A táj és az eszme is befogadta őket. Nemhogy hasztalanok, de egyenesen szükségszerűek.

Talán Medve nem elég nyitott ahhoz, hogy megértse a választás és változás szükségszerűségét; a lehetséges miértet, ha M. mellettem döntene. A különbség köztünk annyi, hogy míg Medve amiatt lesz féltékeny, hogy én kúrom majd a nőjét, elfelejt tudomást venni a reggeli kávékról, a csokoládéról, és az igyekezetről, amivel M-mel viszonyulunk egymáshoz az első perctől kezdve. Mert mi ketten, mint jó dánok, ilyen gyermeknemzethez illően ismerkedünk. Ez lesz a fegyverem a Medve elleni harcban. M-mel szembeni szakadatlan figyelmességem és alázatom. És a tény, hogy megadom neki a választás lehetőségét.

Ken, a Trelleborgi legendája 4.

2009-10-29T23:56:00.001+01:00

Ken, a Trelleborgi legendája

4. rész

Emlékszem, mikor Barbie-val beköltöztünk az új házunkba, vidéken, a fű az ablakig ért. Ha nem jött a kertész, néha csukva kellett hagynunk az erkélyajtót, különben a katicabogarak ellepték az étkezőt. Volt, hogy Barbie toalett-szobájába is bemerészkedtek, csak úgy, kíváncsiságból. Egyszer egy sünpár is meglátogatott minket, Barbie nagyon megijedt, erősen a karomba kapaszkodott, egyenesen reszketett a félelemtől. Nagyon szép ház volt, mikor a házigazdánk idősebb lett, tinédzser, végigszeretkeztette velünk az összes szobát, az ikrekét is egyszer, Barbie zongoráját, a lépcsőházat, a rózsaszín liftet.

Most egy úgynevezett colony gardenben vagyunk (hf Enghave), M. pihenésre vágyott. Sok fiatal maga építkezik itt, a nagyváros peremén, agyagból, fából, vagy amit épp felkínál a természet. M. grønsagssuppe med bacon og gammeldags æblekage-ot készít vacsorára. A ház a régi házunkra emlékeztet. Mikor M. leült mellém az asztalhoz, és a combja az enyémhez ért. Mintha megdobbant volna a szívem. Csak egyszer ugyan, de nagyon különös érzés volt. Már el is felejtettem, milyen az, amikor szinte levegőt sem kapok, úgy összeszorul hirtelen a mellkasom. Vér árad szét egy pillanatra a karjaimban, igazi vér, átmelegíti a kemény vázat, amit bőrként viselek. Aztán megmerevedem újra.

Vacsora után odamentem M.-hez, és magamhoz öleltem. Köszönöm.- mondtam. „Selv tak”, válaszolta. A ruhákról, amiket két hete az autóban találtam, kiderült, együtt él valakivel. Neve Medve (Bjørn), és minden bizonnyal igazi farka is van.

Ken, a Trelleborgi legendája 3.

2009-10-21T23:34:00.001+02:00

Ken, a Trelleborgi legendája

3. rész

Kiszáll az autójából, és üdvözöl. „Har du sovet godt?” (Jól aludtál?) Közelebb lép, és megpróbál beletúrni a hajamba. Ez természetesen sohasem sikerülhet, mindenesetre kedves gesztus, és nagyon érzéki. Választ nem vár, de tudja, hogy igyekszem, és bármire képes vagyok, ha segít. „Jeg har sovet godt, tak.” Amikor először válaszoltam neki dánul, mérhetetlen hálát láttam a tekintetében, és elismerést, ami nagyon jót tesz most az önbizalmamnak. Amióta megismertem, éjjel-nappal tanulok, hogy minél többet megtudhassak róla. Talán ő lesz az, aki majd segít, hogyan kell ismét hús-vér embernek lennem.

Az esőt pedig kifejezetten szeretem. Először lepereg a bőrömről, koccan, pattog, aztán, mint az izzadságot, felszívja a testem. Ilyenkor megnő a térfogatom, és igazán erősnek érzem magam. Kihúzom a vállam, felemelem a fejem, így megyek az étkezőbe halért. A színem kifakult, többen meg is kérdezték, hogy nincs-e valami baj. Én csak mosolyogtam válaszul. Baj az nincs, csak nem vagyok hozzászokva az ilyen természeti erőkhöz. És az égre mutattam.

Ken, a Trelleborgi legendája 2.

2009-10-21T23:31:00.003+02:00

Ken, a Trelleborgi legendája

2. rész

Igen, nagyon jól aludtam, köszönöm. Álmodtam is. A Nyugatinál cigarettát akartam venni a kisboltban, de csak lazacot lehetett kapni céklasalátával. Elindultam a Podmaniczkyn, eleredt az eső, úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Megszaporáztam a lépteim. Egy festő lábába ütközött a lábam, a földön ült, hátát a ház falának támasztva, és valami olyasmit énekelt, hogy jeg skal i biografen pa fredag klokken 7. Hogy moziba megy pénteken. Aztán felébredtem a puha dán ágyamban, a puha dán takaróm alól kikukucskáltam, hogy megnézzem, hány óra van. Nem késhetek el. Beiratkoztam ugyanis szabás-varrás tanfolyamra, mindemellett raku művészeteket is tanulok. Múlt héten vázát készítettem fehéragyagból. Táskát is varrtam már, kis virágmintásat.

Lépten-nyomon kommunikációs problémákba ütközöm. Sürgősen meg kell tanulnom dánul. Egyrészt, mert egy igazi dán beszéljen csak dánul; és mert megismerkedtem valakivel. Aki foglalkozik az összetörttel. Ilyenkor furcsa melegséget érzek szétáradni a testemben, éreztem már ilyet korábban is, csak még mindig szokatlan. A pavlovi reflexről nem is beszélve. Belém kondicionálták a félelmet. Ha jön a forróság, jön a hidegrázás is. Senki nem mondta, hogy ilyen bonyolult ez az emberlét. És patetikussá lesz a műanyag. És egy kis honvágyam is van ilyenkor. Hiányzik a Jaguárom, a liftes házam, a búvárfelszerelésem, és a szomszédok: a kék kisautó és a hajas baba.

Ken, a Trelleborgi legendája 1.

2009-10-13T00:46:00.001+02:00

Ken, a Trelleborgi legendája

1. rész

Ken vagyok. Kortalan. Budapestről. Szerelmes. (Köszönjük, Kenny. Tapsoljuk meg Kenny-t!) Köszönöm. De ha kérhetem, maradjunk a Kennél! Elmenekültem. Gondoltam, ha az ember dán lesz, az csak jót tehet az összetört (állítólag fiatal) játékszívnek. Külföldi, otthon ismeretlen technikákkal összeragaszthatják, vagy egyszerűen csak ott lehet hagyni. (Össze lehet! Itt lehet!) Derű van bennem, ami ebből az ismeretlen gyógyírból táplálkozik, most a kezdetekben lendület. (Hajrá Ken! Kitartás! Szép volt Ken!)

Barbie-val szép volt. Érzelmeket tapasztalni, élni egy kicsit, igazi levegőt lélegezni. Mint egy ember. Megérinteni, tapintani, megérintve lenni. Talán ezt hívják mézesmadzag-effektusnak. Egy műanyag emberrel szemben picit disznóság ugyan, életre kelteni aztán „visszaműanyagizálni”, de lehet, hogy ez is az emberlét része. Megtapasztalni a fájdalmat, a szégyent.

Feladatom van tehát. Összeragasztani vagy ott hagyni. Mert ilyen állapotban vissza nem térhet az országba, hiszen száműzték, a szeretett, az érzékelt, a tapintott nem tart rá igényt többé. Hiszen ő is ember, változóban, már összetörve, és megérintve mások által is. Egy gumiember pedig hogyan is vehetné fel velük a versenyt? Még egy igazi farkam sincs. (De majd lesz!)

Szőke vagy barna hajú gumibaba vagyok. Bátor vagyok és erős, jeg er stærk som en okse. Fizikai fájdalmat nem érzek. Akkor sem, ha letépitek a fejem, ha kiesik valamelyik karom. Akár meg is szégyeníthettek, hogy lányhajat ragasztotok a fejemre, kisminkeltek, a sarokba állítva tojást hajigáltok az amúgy tökéletes ívű arcomba. Nem számít. Egy dán amúgy se hisztizzen!

nevezzük nevén avagy...

2009-10-13T00:28:00.001+02:00

Nevezzük nevén,
avagy:
idősebb Varga István miért buzizik
című novella

„Ejj, te rusnya, öreg leszbi” mormogta idősebb Varga István az erkélyen állva. Ha bemutatkozna, talán hozzátenné: nyugdíjas ház, hatodik emeleti lakos, nyugalmazott katonatiszt. Nem összekeverendő ifj. Varga Istvánnal, az unokájával, akit a napokban hagyott el a barátnője, de erről majd később.

„Ejj, te rusnya, öreg leszbi” mondta ismét, megszívta a fogát, és visszavonult a nappaliba. A megszólítás egy padon ülő, szintén idős nőnek szólt, aki kosarat adott a mi fotelban elterülő Pistánknak. István erejét felülmúló szótári eszmefuttatásba látszott bocsátkozni. Nagyon meg akarta érteni ezt a dolgot. Saját reakcióit, és hogy miért nem kellett a nőnek.

Ejj, kezdte, ez egy indulatszó; falun ezt így volt szokás, ahol nevelkedett. Te, folytatta, személyes névmás. Rusnya az egy jelző, amit a düh formált a tudatában. Leszbi… itt tulajdonnév, hosszabb formájában… és itt elakadt. Leszbikus? Honnan ez a szó?

Ifj. Varga Istvántól vehette át, onnan épült bele észrevétlenül aktív, személyes szótárába, mint valami fátyolos, de kétségkívül játékosan hangzó, valahogy mégis pejoratív értelemmel bíró kifejezés. Használjuk azon nők esetében, akik érthetetlen módon nem rajonganak értünk, férfiakért, gondolta István. Használta ifj. István a volt párjára, aki egy másik nővel él inkább (és huncutkodik, panaszkodott minap az unoka), szóval nővel él inkább, mint a szeretett unokával. „De hát mi a jóistenért jobb annak a lánynak, ha egy másik lányra főz meg takarít?? (a huncutkodnit nem egészen értette). A Babika, ott a padon, él inkább egyedül, mint velem??” morfondírozott tovább István.

Leszbikus. Lesz-bi-kus. Ízlelgette a szót az idősebb. Mit is jelent ez? Leszbikus. Olyan nő, aki egy férfival kevesebb, mint a többi nő. Aki más nőkért elhagyja a férfit, vagy egyáltalán nem is bonyolódik kapcsolatba egy férfival, hogy más nőkkel huncutkodhasson. Olyan nő, aki nem mondja, hogy „jó estét, István, milyen délceg maga még most is”. Aki mégis különös, kislányos bájjal mosolyog, ha átjön hozzá teázni a szomszédasszony esténként. Leszbikus az, aki táncra perdül a közös vasárnapi kóruspróbán, ha mellé ül az Editke, és végig susmutolhatnak, mint két kamaszlány.

A Pisti viszont nem mondta, hogy mi lesz velünk ezután. Hogy a barátnők visszatérnek-e férjeikhez, párjukhoz. Hogy mikor unnak rá egymásra, a két lány, a két nő, a Babika és az Edit. Meddig alkotnak még, és harcolnak, makacsok a lányok, mi meg itt ülünk a fotelben kirekesztve. Csak nyalják-falják egymást, mézes bödön az ő testük, méhet rajzolnak az ajkaikra, miket hordok itt össze.

Édes, drága Babikám.

reggeli és törölköző

2009-10-13T00:24:00.001+02:00

Reggeli és törölköző

Vasárnap reggel. Egy átlagos anyás ébresztő négy szakasza a következő:

Anyám beront a szobámba, elhúzza a függönyt, kinyitja az ablakot, majd összeszedi a ruháimat a földről. „Miért nem tudod a helyére tenni ezeket, pont ugyanannyi idő lenne, mint széthajigálni. Gyere ki, kész az izé.” És elviharzik. Mint aki hajnal öt óta fent van (biztos fent is van), már ki is takarított, meg is főzött, kimosott. Kivasalni, azt biztos nem, azért még visszajön, hogy emlékeztessen rá, az az én dolgom. Ennek tudatában alszom tovább.

A második lépés előtti átvezető szakasz értelmében, anyám ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy véletlennek tűnő, pazar zajorgiát csapjon. Bedübörög a szobám melletti fürdőbe (mintha nem lenne másik három csak ezen a szinten), leveri a csapról a fogkeféket, fél percen keresztül folyamatosan szentségel, ekkor egy pillanatra magamhoz térek. Kíváncsi vagyok.

Anyámnál káromkodás tekintetében színesebb, gazdagabb kelléktárral rendelkező teremtést keresve sem talál az ember lánya. Anyám tudat alatt, szinte zsigerből teremt a fogkeféből „mit keres itt ez a sok lófasz”-t, megszemélyesítései egyszerűen bámulatosak. Most biztos elfelejtette, hogy az előbb mosta ki az összes törölközőt, mert kikiabál apámnak, hogy: „Hozzál már be légy szíves egy vizes szart!”. Apám pedig, mint mindenki a családban, máris tudja, mire gondolt az anyám. Visszaalszom.

Néhány perc múlva nyílik az ajtó. Anyám húsz év együttélés után is naiv meglepettséggel konstatálja félhangosan, hogy még csak pozíciót sem változtattam azóta, hogy legutóbb itt járt. Ilyenkor jön a “szépenkérlek” szakasz. Feltûnõ hirtelenséggel hangnemet vált, a vasárnap reggelt boldognak, sõt szeretetteljesnek éli meg, és próbálja ezt az érzést másokra is ráerõszakolni.

„Na. Ne lustálkodj annyit, kelj fel, szépen kérlek, kint vár a reggelid.” Ilyenkor újra a megfelelő szavakkal telítődnek a mondatok, sehol egy szar meg lófaszt, eszébe jutnak olyan alapvető szavak, mint a „reggeli” vagy „törölköző”, és kedves, anyamosoly ül az arcára. Még lehet, hogy valóban el is érzékenyül egy pillanatra, hogy milyen szép nagylánya van, aki még azt is elfogadja, hogy alkalomadtán reggelit készítsenek neki. Megáll az ágyam végében, elmélázik, ha nem vigyázok, még dalra is fakad, hogy jó reggelt, itt a tej, kótyagos a fej stb.

Ez senkinek nem lenne jó, tehát közbelépek. Látványosan egyik oldalamról a másikra fordulok, jelezve, hogy ezzel semmire nem megy, de ha nagyon ragaszkodik hozzá, várom az újabb, leleményes próbálkozást. Sértődötten elviharzik.

A harmadik, a családban a „lassú-lelketlen” néven elhíresült szakasz, amikor anyám lassan közeledik. Hallom, ahogy az ajtóm előtt áll a megfelelő pillanatot várva, amikor támadhat. Gondosan összeszedi a gondolatatit, érveket, ellenérveket gyűjt arra az esetre, ha válaszolnék, arra is, ha nem (ez esetben anyámat hosszú monologizálásra kényszerítve). Válaszaimtól és felkészültségi állapotától függően a beszéd akár hét-nyolc percre is elnyúlhat. Ezt sem akarjuk, ugye.

Áll tehát az ajtó előtt, és vár. Majd lassan lenyomja a kilincset. A rendszer hatékonyságát mutatja, hogy már ekkor érzem az első lelkiismeret-furdalás hullámot, hogy ma is hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok, kvázi belekényszerítettem a saját, szeretett anyámat egy ilyen kellemetlennek ígérkező beszélgetésbe, lerombolva ezzel az előző szakaszban már egyszer sikeresen felépített „az én szép nagylányom”-imidzsemet. Amihez pedig elég lett volna végig hallgatni a dalt.

De most itt vagyunk, és számolhatom a negatív jelzőket, melynek száma megegyezik a lelkifurdalás hullámok számával. Anyám még mindig az ajtóban, én az ágyban, mindketten nagy levegőt veszünk, és belekezd a mondandójába. Hogy én milyen lelketlen (1) vagyok, a bunkóságról és önzőségről nem is beszélve (2, 3), ebben a házban mindent õ csinál, egyedül, vasárnap, amikor… itt el lehet bóbiskolni, mert megfigyelésem szerint, ha eljut az „egyedül én” részhez, akkor meg sem áll addig, hogy a „mama is szegény” stb.

A „mama is szegény” mindig anyám önvitájának a tetőpontja, addig nem vár helyeslést. Itt viszont megakad. Buzdítani kell, elég egy bólintás, vigyort azt ne, mert akkor egészen ebédig is elhúzódhat az áramlat és az „aránytalanul és következetlenül öröklődtek benned az én és apád génjei” szakaszt (anyám-4, apám-5) is érinthetjük közvetetten, amihez van, hogy túl fáradt vagyok. Elég tehát egy bólintás. „A mama is szegény, hálátlanok vagytok mind, meg is értem, ha már sütni sincs kedve nektek (ez lehet a hatodik)!!”.

Mivel hagytam, hogy végig mondja a beszédet, már arra sincs esélyem, hogy a végén reagáljak valamit, máris elillan. Egy órás fegyverszünet következik. Majd az utolsó felvonás.

A negyedik, és egyben a vasárnap reggeli anyás ébresztő utolsó szakaszát nevezik „nyitott szakasznak”. Tényezői anyám kitartása, hogy bizonyítsa, hogy mivel az anyám, biztosan övé az utolsó szó, továbbá az előző szakaszban felállított lelkiismeret-furdalás szintem.

Nyitott szakasz, mert két befejezésre számíthatok. Ha anyám kitartó, a negyedik szakasz megpróbáltatásait sikeresen levezetve (további főzés, sütés, az öcsémen csattanó anyai ostor) újra benyit a szobámba. Ekkor olyan dolgokat mond, ami jobban sért a fülem még a reggeli hat órás dübörgésnél is.

Felsorolja az aznapi teendőket. Így a vasalást, a felmosást, az ablakpucolást, a délutáni fűnyírást, és lassan elérkezik az a pont, amikor álmomból felverve is megértem, hogy ha nem kelek fel most azonnal, hajnalig dolgozhatok. Ha pedig a kelleténél jobban feldühítettem az elmúlt másfél órában, még olyan extra munkákat is rám ver, mint a virágültetés és kocsimosás, ami viszont nem túl diplomatikus, minthogy ezek mind az ő feladatai lennének. Nem érdemes tehát megvárni, hogy igazán felhergelje magát.

A záró szakasz pozitívabb kimenetele, (ilyenkor jobban szeretem, mint valaha), hogy egész egyszerűen leteszi a fegyvert, és belenyugszik végre (amit ő maga is rendszerint hangoztat), hogy márpedig olyan vagyok, mint az apám. Dagadt, ronda és sznob, mint legtöbb vitánk záró aktusa számára korántsem megnyugtató, én viszont tovább alhatok.

Ilyenkor csak ebédnél találkozunk, megeszem a kihűlt, ugyanakkor ilyen stresszes reggel után igazán jóleső anyai reggelit, jókislány módjára megköszönöm, és anyámra mosolygok. Egy anyának pedig bármilyen meglepő (ezt ő soha nem mondaná ki hangosan), fő a béke a házban. Kutya kötelessége visszamosolyogni. Különösen vasárnap.

ezer csókok

2009-10-13T00:23:00.002+02:00

Ezer csókok

Besötétedett.

A körúton, ahogy megyek,
Fénylik bennem, ami voltál.
Mint titkot, úgy rejtegetlek,
Kabátom alatt az Oktogonnál.

Nem tudja más, hogy egyszer a hídon,
Fényes nappal csókoltalak.
Este a szigeten, éjjel a Jászain,
Hajnalban egy kapualj alatt,

Volt csók a Dunán, a hegyen,
Egyszer az Astorián,
Pesti csókok ezek, csak néhány
- hogy legyen-, volt Budán.

Most összeszedem, ami volt.
Mind az ezer csókokat.
Ez az egy még, itt a zsebben,
Ez valahogy itt maradt.

Fénylik bennem, kabátom alatt
Az utolsó, ami voltál.
A körúton, ahogy megyek haza,
Az esti Oktogonnál.

az új szeretőnek

2009-10-13T00:20:00.002+02:00

Az új szeretőnek

Mint egy barlang falain az ábrák,
Ezer megtörtént maradéka vagy.
Alakká csak az új ember formál,
Ki a látotthoz értelmezést ad.

A múltat csak gondolja. Újraértelmez.
Alszik addig az ábrák mögött a Szellem.
Vagy hangulat, mire senki nem gondolt,
Aki odafestett, talán még ő sem.

Az árkaid két képfoszlány között,
Az anyagprés, amin elvégezte dolgát
Marad rejtve a gondolat mögött
Mielőtt még egyszer újragondolnák.

„Te mit felejtettél?” Kérdezné ott állva
Az ember, ki még többet felejtett.
„Kirajzolódnék.” Mondanád.
Felette a kép s árnyékom tebenned

Kibontja magát, hogy óriássá váljon.
„Feledni őt, az nem ilyen egyszerű”.
Eszedbe jutnék, ahogy színeztelek,
Lennél szép és nem csak középszerű,

És az emlék, ami egykor voltál,
Előtűnik az ember feje felett
S a léted, mit egykor tőlem kaptál
A félelme lesz, de egy teljesség benned.

Sütit se 1. rész

2009-02-22T16:13:00.000+01:00

Sütit se
1. rész

-Máris indulok. Mindjárt, csak egy utolsó korty kávét…

–El fogunk késni.

-Tudom, ne haragudj.

És valóban elkéstek, és senki nem haragudott. Az éves alapítványi bálról. A polgármester asszony mellé ültek, de a polgármester asszony nem az a beszédes típus. Igen, nem, valóban? Kár. A csirkeszárnyat késsel-villával ette, néha lopott pillantással sújtotta a táncoló anyukákat, és az anyukákkal táncoló polgármester urat. A nyakláncán ezüst egyiptomi élet kulcsa medál, mellette, egyazon láncra fűzve egy arany mérleg.

Táncoltak is. És közben arról beszélgettek, hogy mégiscsak el kéne menni arra a meghallgatásra vagy egyenesen a forgatásra, Laci úgyis elintézi neki, hogy biztosan megkapja a szerepet.

-Azért a meghallgatásra is illene elmenni, mindentől függetlenül. Nem csak úgy beállítani, hogy a Laci mondta, hogy jöhetek.

-Mit főzöl vacsira?

-Nem mondod, hogy még éhes vagy ezek után? Természetesen semmit.

-Na, legalább egy bundáskenyeret.

-No way. Hazamegyünk, és alszom.

Hazamentek, és aludtak. Abban a kockás pizsamában, amit senki sem láthat.

A forgatáson defibrilláltatta magát. Semmi pornó, kacajok, szájrapuszi vagy sóhajtozás, csak egy statisztaszerep egy készülő új sorozatban. A beteg nő, aki kicsit gyorsabban veszi a levegőt a kelleténél, aztán összeesik az utcán, jönnek a mentősök, beviszik, infúzió, oxigén maszk, aztán fennakad a szeme. Háromra ütöm. Egy-kettő-három és a hang. Megremegni, kizárólag a hang után, így élethű. Többször is elnevette magát, hogy mit keres itt az éjszaka kellős közepén egy műtőnek berendezett stúdióban, nyomtak rá abból a zselészerű anyagból is az ütés előtt, ne nevessen kérem, így nem tudunk haladni, ez itt munka kérem, már régen otthon lehetnénk.

A főorvos kifejezetten sármos volt, a kis borostás arcával és nagy szőrös ujjaival, a keze hideg, ahogy megmérte a pulzusát. Az ápolónő meg biztosan nem volt igazi ápolónő, neki is mindent háromszor kellett elmagyarázni, Bettikém, előbb engedje le az ágyat, csak utána jön a maszk. Nem, nem úgy, így. Előbb az ágyat, utána a maszk. Aztán hallotta szünetben, hogy bizonyos financiális problémákról beszéltek, mert azok kétségkívül felmerültek, és valaki biztos meghátrált, mivel soha nem veszi fel a telefont. A rendezőasszisztens tudja, hogy melyik operatőr hány cukorral issza a kávét, és senki nem adja oda az árát, biztos hozzádobják a fizetéséhez. És mindenkit Gábornak hívnak. És minden Gábor pontosan tudja, mikor melyiküknek szól az adott instrukció.

-Számíthatunk rád máskor is?

-Nem valószínű, túlzásokba azért ne essünk.

-Azért gondoltam, megkérdezem.

-Megkérdezted.

Hazafelé menet a Károly kert felé vette az irányt, a játszótér tele volt óvodásokkal. Az egyik kisfiú épp homokot próbált szitálni a másik fejére, az óvónő nem volt elég szemfüles. Megtette. A ruhájába, és ami rosszabb, a szemébe is jutott bőven, először nem tudta, hogyan reagáljon az ismeretlen érzésre, azonnal sírni kezdjen, vagy csak miután látványosan megijed. Ez utóbbit választotta. Annyira meghökkent arcot vágott, olyan mosolyogni valót, hogy az óvónő is megállt előtte egy pillanatra, mielőtt elkezdte kimosni a szeméből a homokot, menteni, ami menthető.

Ekkor meglátott egy padon ülő ismerős anyukát, aki akkor még nem volt anyuka, amikor megismerkedtek az egyetemen. A most már anyuka felállt, és sietős léptekkel egyenesen felé tartott. A bő pulóver látszólag még nagyobbá tette az eleve nagynak mutatkozó fenekét, arra gondolt magában, hogy olyan ez a jelenet, mintha a régi elanyukásodott egyetemi csoporttárs egy vígjáték mellékszereplője lenne, és ahogy közeledik felé, hangosan döngene alatta a játszótéri homokdűne.

-Szia, de régen láttalak. Hogy vagy? Mit csinálsz?

És ömlöttek belőle a szavak, a kérdések, a megalapozatlan feltevések, de mindeközben annyira kedvesen mosolygott, hogy egyszerűen válaszolni kellett. A haja tökéletesen és maradéktalanul a fejéhez simult, copfban kötötte össze hátul, ez a nő lófarkat növesztett az eltelt évek alatt. Meg feneket. Meg mintha nagyobb lenne az orra is. De a tekintete a régi. Naiv és nagylelkű. És látszólag elégedett az életével, akármi történik is vele. Még azt is elégedetten mesélte, hogy kétszer vetélt el, mielőtt megszületett Danika. Aki, mint kiderült, az elvetemült homokszitás. Aztán megígérte, hogy majd jelentkezik, nem úgy, mint eddig, hanem most tényleg jelentkezni fog, a szám a régi. Majd beülnek megint a Múzeumba salátázni, ahogy a vizsgaidőszakban annyiszor. Majd visszasietett Danikához, és észrevétlenül kicsavarta a kezéből a szitát.

-Milyen napod volt? A forgatás? Már azon túl, hogy biztos fáradt vagy, a Laci semmit nem változott, és ma megint összefutottál valamelyik régen nem látott, de legalább annyira elfelejtett ismerősöddel.

-Pont ilyen… De azért történt valami érdemleges. Te megfigyelted már, hogy a játszótéren a lelkes anyukák vagy túlöltöznek vagy nagyon rosszul?

-Mire akarsz kilyukadni?

-Hogy ha anyuka lennék, vajon köteles lennék-e copfot és segget növeszteni… mindegy. Csak úgy elgodolkodtam.

-Ha lányod lenne, megtanulnál például gyöngyöt fűzni. Ha fiad, biztos tudnád, mi az az Empire Earth.

-Most is tudom, mi az.

-Jó, mert van egy rakat öcséd. De sütni nem tudsz.

-Miért? Sütnöm is kéne?

-Minden bizonnyal.

Ez a téma már régóta foglalkoztatta. Hogy a nőknek mikor jön el az a pont az életükben, hogy nekiállnak sütni. Hogy kényszerét érzik annak, hogy süssenek. Hogy ez valami pótcselekvés vagy sütő hormonok keletkeznek a szervezetükben valamilyen külső inger hatására vagy egyszerűen csak unatkoznak vagy így akarnak integrálódni a többi anyuka alkotta társadalmi csoportba. Vagy ugyanaz a versenyszellem okozza, mint azt, hogy farsangra a gyereket úgy kell beöltöztetni, hogy nyilvánvaló legyen minden jelenlévő szülő számára, hogy ez a jelmez anyuka ötlete, sőt keze munkája. Milyen ügyesen varrta fel a kiegészítőket arra a vékony anyagra, milyen formatervezett az a fejfedő, milyen tökéletesen illik a topánka stílusa a tündérjelmezhez.

-Ha fiam lenne, biztos nem öltöztetném se cowboy-nak, se lovagnak vagy katonának. Meg vámpírnak és Batmannek sem. Az olyan snassz.

-És a fiad piszok szarul érezné magát a farsangon. Mert nem valószínű, hogy megértené négyévesen, hogy mi abban a rossz, hogy szembejön még két Batman a folyosón, és immár három Batman majszol lekváros kenyeret valamelyik sarokban.

-Jó, de az én fiam akkor se legyen holmi Batman. Még négyévesen se.

-Csak nem fogod Martin Luther Kingnek öltöztetni. Vagy nem is tudom, Órigenésznek, a gnoszticizmus atyjának…

-Pedig az milyen vicces lenne. „Minek öltöztél Danika? –persze Danika sem lenne…Soha… mire Danika: „Ojigenésznek”. De most komolyan. Miért sütnek a nők? Ez csak valami genetikai dolog lehet. Anyám sosem sütött, így én sem. Ági anyja süt, ő is. És már a kis Emese is. Mini gyúródeszkán mini kakaós csigákat.

-Szerintem a midlife krízis lehet a…

-Persze. Az ötéves Emesének. Midlife krízis…

-Koránérő típus. Figyelted, mekkora melle van?

-Hülye.

-Szendvicset?

-Kérek, de vaj nélkül.

-Tudom.

Sütit se 2. rész

2009-02-22T16:10:00.002+01:00

Sütit se
2. rész

-Csörög a telefon, felveszed? Bemennék fürdeni.

-Igen, tessék.

-Ön az a Maros Anna, aki 1972. ötödik hó 26-án született Budapesten?

-Ki keresi?

-Várhelyi Csilla vagyok.

-Maga az a Várhelyi Csilla, aki 1976. október 12-én született Szegeden?

-Nem, én csak…

-Akkor tehát nem vagyok köteles válaszolni. Visszhall.

-Ki volt az?

-Gondolom, valami biztosítós. Se köszönés, se semmi, de adjam meg a személyes adataimat. Még jó, hogy a számlaszámot meg a kocsi rendszámát nem kérte.

Várhelyi Csilla is biztos megjegyezte ezt a rövid beszélgetést. És amikor hazament a munkahelyéről, vacsora közben elmesélte a történteket a férjének. Sőt, már közvetlen azután ítélkezett, hogy letette a telefont. Értetlenül bámult maga elé, kezében a kagylóval, az is lehet, hogy már ott és akkor fel is háborodott, és egy „mekkora egy paraszt” hagyta el a száját. A kolléganője egy számlát keresett a közös fiókjukban, amikor felfigyelt erre a „mekkora egy paraszt”-ra. Elkerekedett a szeme, kicsit nagyobb kíváncsiságot mutatott a kelleténél, már-már affektált, hogy együttérzését a lehető legegyértelműbben kimutassa, és megkérdezte, mi történt, csak nem merte letenni valaki a telefont?

-Azt se hagyta, hogy elmondjam, miért keresem. Nem tudom, mit képzelnek magukról az emberek. Kicsoda ez, hogy így viselkedjen?

És ezt a férjétől is megkérdezte vacsora közben:

-Kicsoda ez, hogy így viselkedjen? Azt sem tudta, miért kerestem.

És elmondta másnap a húgának is, amikor a húga vásárlás közben megkérdezte, hogy megy a munka. A húga pedig elmondta délután az új barátja anyjának.

-Tessék elképzelni, épp ma mesélte a nővérem, hogy felhívott ma egy nőt, és…

-És hogy hívták? Csak hogy ha megint keres, tudjam, kit kell letenni.

-Valami Csilla. Váradi…nem…Várszegi…Várhelyi. Ez az, Várhelyi.

De Várhelyi Csilla nem jelentkezett többet. Ennyit nem ért meg neki az egész ügy.

Délután fodrászhoz ment. Most csak egy üveg bort hozott magával, bár félő volt, hogy ez csak a mosásig tart ki. A Sanyi nem kispályás. Legutóbb két háromdecis pezsgőt hozott munkakedvcsinálónak, de még a mosás előtt nyomuk veszett. Gyors fejszámolással arra jutott, hogy ha festetni is akarja a haját, a bor mellé hozni kellett volna még egy bort. De lehet, hogy kettőt.

-Megjött az én kis betegem.

-Egyáltalán nem volt vicces.

-Várj, kitalálom. Felnyitották a mellkasod, kiszedték a szíved, aztán betettek a helyére egy krumplit.

-Sanyi, túl sok South Parkot nézel. Defibrilláltak egy jéghideg műtőasztalon, közben nyolc, mondom nyolc pasas bámulta a mellemet, aztán meg kiderült, amit már akkor is sejtettem, hogy nem lesz az egészből semmi, mert nem kaptak elég pénzt, és az én részemet már be sem fejezték.

-De legalább kifizettek?

-Az túlzás, hogy kifizettek, fizettek valamennyit. Hoztam is neked egy bort.

-Tündér vagy.

-Nem, csak féltem a hajam.

Volt is mitől. Sanyi az a típusú fodrász, akinek nem mond el az ember semmit, mert nem mer. Ettől függetlenül mindig mindent tud, mindenkit ismer, tudja mindenki kutyájának a nevét, a postacímét és a lakcímkártyán feltüntetett címét is, és ha valakinek nem egyezik a kettő, cinkosan rávigyorog. Korábban állítólag a kerületi okmányirodában dolgozott, az okmányirodától meg alapjában véve mindenki fél. Az ember általában nem bízik meg az egész nap egy helyben ülő emberekben. Sanyi csak néhány éve áll rendíthetetlenül.

-Jó lesz, ha itt fönt megtépem, meg levágom az alját mondjuk úgy… idáig?

-Merjek erre nemet mondani?

-Ne. Annyi bort nem hoztál.

Fent megtépte, lent levágta odáig, festeni nem festett, a bor így is csak épphogy kitartott. Sietve lépett ki a szalonból, annak ellenére, hogy sehová nem sietett. Csak a buszmegállóhoz közeledve lassította le a lépteit. Sanyitól megkérdezte az asszisztense, hogy ki volt ez a nő, biztos ismeri valahonnan. Amikor Sanyi válaszolt, hogy a Maros Anna, az asszisztens megrándította a vállát, és rájött, hogy mégsem ismeri.

Sütit se 3. rész

2009-02-22T15:49:00.006+01:00

Sütit se
3. rész

A sütés mellett azt sem értette soha, hogy az anyja miért otthonkában jár, és miért csak azóta, hogy leszázalékolták. Az ember biztos automatikusan az otthonka boltba megy a munkahelyéről az utolsó munkanap. És rögtön vesz vagy hármat, és lehetőleg három egyformát. És elkezdi elsózni a levest, elégetni a fasírtot, lecsót eszik lecsóval, és nem felejti el megrendelni a Rídörsz Dájdzseszt összes számát tíz évre visszamenőleg. Azt viszont egyik napról a másikra elfelejti, hogyan kell be – és kikapcsolni a tévét. Többek közt.

-Úgy meghúztam a lábam, alig bírtam hazavánszorogni.

-Nem baj anyuka, legalább van valami izgalom.

-Tegnap meg itt volt a vízórás, nem tudtam neki ajtót nyitni.

-A vízóra megvár. Pihenned kéne egyet.

-Pihenni? Főznöm kell meg úszik a lakás, meg megkért az Andika, hogy süssek valamit a lánya születésnapjára.

-Már megint ez az átkozott sütés. Süssön magának.

-Nézd mekkorára dagadt.

-Tegyél rá zselét éjszakára.

-Á, nem jó az erre.

-Akkor fáslizza be anyuka, az a múltkor is segített.

-Az a fásli már úgy szét van nyúlva, hogy nem tart az semmit.

-Akkor süssél mama, attól biztos meggyógyul.

Anyuka arcát figyelte. Milyenek a vonásai, mikor nem beszélt éppen, csak maga elé bámult. De nem elgondolkodón. Anyuka nem elmélázott, csak éppen nem mondott semmit. Nem járt közben az agya. Ezt már másnál is megfigyelte. A Laci is ilyen, ha beszélnek hozzá, biztos, hogy nem azon gondolkodik, amit mondanak neki, nem is azon, hogy mit nem mondanak, hanem látszólag egyáltalán semmin. Csak kifejezéstelen arccal áll az ember előtt, s míg a másik szemébe néz vagy maga elé a földre, nem néz igazából sehová, nem gondol semmire. Arra sem, hogy mit fog legközelebb mondani, csinálni, milyen aggodalmai vannak, mitől izgatott, vagy feszült, vagy hogy feszült-e egyáltalán. Anyuka a kólás poharakat nézte az asztalon, de sajnálni sem lehetett, amiért szíven ütötték a támadó mondatok, egész egyszerűen azért, mert nem ütötték szíven. Anyukát nem lehet szíven ütni holmi kimondottal.

Soha nem is lehetett. Akkor sem, amikor azt mondta neki a sarki zöldséges, hogy meglásd, a lányodból nem lesz semmi, hiába mondtuk neki, hogy ne angolra menjen, hanem jogásznak vagy képviselőnek. Most meg itt van, vénlányként. Az a fiú soha nem fogja elvenni, a szemében látszik, hogy nem tisztességes. Mi már ennyi idősen gyereket neveltünk, vezettük a háztartást, két műszakban dolgoztunk a határőrségnél. Ajajajajj. Még lakása sincsen.

Akkor sem, amikor Apuka meghalt; Apuka testvére szerint azért, mert Anyuka az őrületbe kergette. Anyuka a halálos ágyába is befeküdt mellé, és mondta Apukának, hogy fáj most neked a beszéd, majd én beszélek. És mesélt Anyuka, hogy mennyire felvizezte a gyümölcslevest, hogy kifestették a nappalit, minden bútort elmozgattak, hogy ki tudjon takarítani mögötte. Hogy még mindig nincs vevő a kocsira. Ezért Apukának éjszaka kellett felkelnie azért, hogy meghalhasson, amikor Anyuka befejezte a mondandóját.

Anyuka nézett csak maga elé, nem tudni, mire gondolhatott, de néha elkapta a térdét, megdörzsölgette, simogatta, és azt mondta, jaj. Majd felállt, elment a szoba legtávolabbi pontjába, ott megállt egy pillanatig, látványosan egyik lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát, balról a jobbra, és visszasétált a fotelhez, hogy a karfájába kapaszkodhasson. A macska a lábához dörgölőzött. Nem dorombolt, csak préselte a fejét Anyuka térdéhez.

-Ez a macska is a sírba visz. Tegnap leszakította a függönyt, nem mész onnan?- mondom neki, erre csak piszkálja, csak piszkálja. A virágot is át kéne ültetni, amit felborított, nem is tudom…

-Vegyen Anyuka kutyát.

-Az kéne csak ide, egy kutya. Azt is etetni, meg levinni. Nem bírja már a lábam a lépcsőzést.

-Kis kutyát kell venni, valami ölebet, annak jó a macskaalom. Biztos ellenének a macskával.

-Nem kell nekem kutya, elég volt a Dodi, azzal is mennyi baj volt, amikor kiásta a telken az uborkát.

-Hát, ha nem, nem. Indulunk lassan?

-Máris mentek? Csak most jöttetek.

-Még be kell szaladnunk a boltba, úgyis mindjárt kezdődik a sorozatod.

-Tényleg. Majdnem elfelejtettem.

-Mi lenne akkor velünk, Anyuka?

-Na megyünk, majd hívlak. Vigyázz magadra.

-Igen mama, vigyázzon, a lépcsőn is, ilyen állapotban. Főleg a nyakára.

-Jajj, ne is mondj ilyeneket. Már csak az kéne.

-Igen, már csak az.

idővel

2009-02-03T18:00:00.001+01:00

Idővel

biztos lehetsz abban
ahogy én magunkban
hogy túljutottunk
a kezdeti nehézségeken
fröcsögnek a távozni nem tudó
emlékek szanaszét amerre jártunk
már csak az utcák emlékeznek
rájuk, a hangulatokra
és amiket suttogni mertél csak
a fülembe megadja magát
az időnek egyszer minden ami titok

már csak közvetlen közelről
érezlek ha itt állsz előttem
és az illatod is elbódítja a józan
ítélőképességet de csak akkor ha
itt vagy messziről már tudok
védekezni ha el akarlak felejteni
hát elfelejtelek

kiszáradásig

2008-12-05T00:35:00.006+01:00

Kiszáradásig

Volt már szerelmes. Történt már csoda. Volt, hogy önmagával megalkuvó racionalizmusát megrepesztette valami határtalan és megfogalmazhatatlan jó, a megalkuvást akaratlanul is igába döntötte egy-egy kapott, önkéntelen mosoly valakitől, aki minden gondolata alapját képezte a tudatában, de egyszer sem fordult elő, hogy távlatokban higgyen ebben a mértéktelen, kapott jóban. Nem tudta volna akkor még feldogozni, hogy kaphat egyáltalán valamit önzetlen adásból. Szerethetőségének tudata rémítette meg annyira, hogy túlbonyolítsa a legegyszerűbb gesztusok egymásra épülő, alapvető rendszerét, kimentve őt, saját maga által magára öltött komplexusai rendszeréből. Sebezhetővé vált éppen azáltal, hogy túlidealizált vágyképei sorra valósággá váltak, vagyis válhattak volna, ha hagyja. Önmagának szabott tehát korlátokat. Örömforrásait merítette ki kiszáradásig, ha azon kapta magát, hogy éppen boldog is lehetne, és ezek a források egy egységes biztonságérzetté formálódhattak volna, mert máris nem lett volna min filozofálni és álmodozni. Egyfelől kímélni akarta sebezhető magát, és elfojtásaival féken tartani a belőle kiáramoltatható, megrekedt szeretethullámot, másrészt, mindennél jobban vágyott arra, hogy adhasson és kaphasson is, tehát megfeleljen a tökéletes önző szerelemmodellnek, minthogy elméletei szerint a szerelem önzést vált ki az emberből, minthogy szerelmet akkor érez, ha adni és kapni vágy, vagy mindkettőt egyszerre, és szenved e két feltétlen összetevő valamelyikének hiányától. Most is szerelmes, s míg elméleteket gyárt, meghatározhatatlan időközönként rájön, hogy sosem volt még ennyire magányos és szerethető.

furcsa képességem

2008-12-01T10:41:00.002+01:00

Furcsa képességem

Anyám gyakran rendez önveszekedési jeleneteket. Ez annyit tesz, hogy bejön a szobámba, elkezd magával veszekedni, és kikövetkezteti, hogy hülye vagyok. Szépen lassan, de fantasztikus meggyőződéssel és egyéb logikai bravúrokkal jól felhergeli magát. Ez legtöbbször akkor jön rá, amikor azt a piros pólóját veszi fel, amiben úgy néz ki, mint Micimackó.

Legutóbbi ilyen önveszekedős alkalommal azért voltam hülye, mert nagyképű vagyok, dagadt és sznob; itt olvasok ahelyett, hogy a nálam jóval normálisabb, korombeli lányokkal mennék diszkóba, felszedni valami deszkáscsávót, vagy legalább annak öccsét, bátyját.

Mikor már túl volt a behergelős szakaszon, rádöbbent, hogy olyan jól csinálja, hogy a végére még valami nagyon bántót is oda tudna vágni a fejemhez, lezárva ezzel a "vitát".

- Nem tudom, hogy miért hiszed azt, hogy olyan nagy szám vagy... Azt hiszed, hogy te.... hogy te.....

És itt megakadt. Kis tanárfejében olyan kifejezések kavaroghattak, mint: azt hiszed, hogy te tojtad a ferdetornyot, vagy azt hiszed, hogy te találtad fel a spanyol viaszt. Nem tudta eldönteni, hogy az adott szövegkörnyezetben melyik lenne az esztétikusabb.

Állt csak az ajtóban, jelentőségteljesen felemelte jobb kezét, mint görög szónokok tették anno, mielőtt valami ma ia használt szállóige pattant ki nagy ógörögségükből, és újra nekifogott a pusztán anyai szeretetből jövő kioktatásomnak.

- Azt hiszed, hogy te... hogy te... te... hogy te ffff... hogy te fingtad a lófaszt?!

Minekutána Micimackó így megmondta nekem a magáét, és megdícsértem anyámat, hogy ilyen gyönyörű és átgondolt lebaszást még nem is kaptam tőle korábban, ráadásul felfedte előttem furcsa, már-már különlegesnek mondható képességeim egyikét, amiről nem is tudtam, hgy magaménak tudhatom; tiszteleteljesen, jókislány módjára megköszöntem, és azzal a lendülettel tovább olvastam Vámos Anya csak egy van című könyvét.

fredløs

2008-11-25T00:12:00.008+01:00

Fredløs

oversat af Irene Dvinge Verba

Det virker som om han følger ordre. Han nikker indvilligende, hvis offentligmoralen kræver det. Hvis han smiler, ses alle 32 tænder, andre gange sænker han dramatisk hovedet; Kigger til siden, eller højt henover folks hoveder ud i ingenting. Brummer indforstået en tre gange, måske endda fire.

Hvis det er tid til selvmedlidenhed, trækker han svagt på skuldrene og udser sig en bille, der skynder sig af sted. Følger den med blikket, til den forsvinder under kloakkens rist. Eller prøver at finde mening i de blændende hvide bogstaver på etiketten af den rullende colaflaske. Hvis han ser en nedtrådt blomst i parken, sørger han opsigtsvækkende over den et par minutter, for at opmuntre andre til også at sørge.

Én gang dagligt gør han opmærksom på sig selv. I metroen trækker han et krøllet lommetørklæde op af lommen, tørrer sveden af panden, alt imens han skubber til vedkommende ved siden af og højlydt undskylder. Eller han sinker køen i butikken ved at være langsom ved kassen.

Nogle gange siger han imod, af ren og skær stædighed, og samme dag er hans hår uredt.

a régi helyeden

2008-11-21T23:29:00.001+01:00

A régi helyeden

hatezer és még négyezer-ötszáz forintot
adhatnál gyerektartás címén
és add nekem azt a lemezt amin
az a dal van tudod amit akkor hallgattunk
amikor görögországba mentünk és a kis
halászfaluban szálltunk meg éjszakára
ahol nem homokos volt a tengerpart
hanem fehér kövekkel borították be

pontosak és helyénvalóak a mondatok
az ellenérzésed és aggodalmaid
kipakolod a félelmeket ide az íróasztalra
felhalmozod magad és tornyosulsz
a matekfüzet és történelmi atlaszok között
az ujjad épp a normann terjeszkedésbe lóg
ne vegyél neki semmit karácsonyra
lemezjátszóra gyűjt

iszol egy kávét? tudom két cukorral
tejszínhab nélkül leülnék melléd de inkább
szemben foglalok helyet a te régi helyeden
és megpróbálok nem a szemedbe nézni
ez egyszer nem hagyom magam

Dalí meséje Picassóhoz

2008-11-21T23:24:00.000+01:00

Dalí meséje Picassóhoz

Megbotlott, mindjárt el is esik, ahogy Péter barátja mondaná most, olyan ejjnabazdmegosan, teljesen váratlanul, de legalább annyira menthetetlenül. Próbál még szépíteni valamelyest, szökken néhányat, mintha direkt csinálná, így talán kevésbé lesz szánalmas a végkifejlet. Az a nő, aki elment most mellette, meg is érintette a levegőáramlat, amit sodort magával, ahogy elhaladt itt, a parfümje illatát is érezte egy pillanatra, idenéz most, vajon mennyi ideje nézheti, látta a szökkenéseket is, vagy csak azt, ahogy hasal a földön, már felállni sincs ereje, semmi jelentősége nincs a kapkodásnak innentől kezdve. Csak fekszik, nézi a nőt, ahogy távolodik, majd az arca alatt az aszfalt kitüremkedéseit; körülötte koszos és kevésbé koszos lábak sietnek vagy állnak meg közvetlenül a feje vagy a csípője mellett akár, szandálok és papucsok, egy látszólag frissen fényezett lakkcipő pár, biciklikerék, egy-kettő, egy, már minden bizonnyal régen elgurult túlérett paradicsom, egy kósza katicabogár a mutatóujja hegyén letelepedett, úgyszólván kényelembe helyezte magát, egy cumisüveg közeledik, mögötte anyukaszerű harmincas nő, megáll az orránál, aztán eltűnik nő is, üveg is, négy babkocsikerék zörgése halkul egyre, majd egy zöld nadrág jön meg egy lapát, egy hozzá tartozó utcaseprővel, aki felszedi a földről, és dobja könnyedén a többi szemét közé.

reggel dachsteinben

2008-11-21T23:15:00.002+01:00

Reggel Dachsteinben

villásreggelivel indult a nap
hogy lehet ezt az izét villával enni
és egyébként is itt minden zsíros
vagy omlós olyan bizonytalan
amilyen mi magunk is vagyunk
milyen érdekesen alakul a környezetünk
hozzánk formálódik és kinevet

jó hangosan hogy mindenki hallja
hogy észrevegye más is hogy
színjáték itt minden ami köztünk van
jólirányzott mosolyokkal és
leplezett dühvel
mint mikor narancshús szorul
a fogaid közé és lehet szó
szerelemről istenről vagy halálról
téged csak a cafat érdekel míg
meg nem szabadulsz tőle vagy
le nem nyeled

és nem marad más csak a rossz szájíz
még hosszú perceken át
gondolta az apám reggelente

senki fája

2008-11-21T23:09:00.001+01:00

Senki fája

Minden kétséget kizárólag abban gyökerezik a probléma, hogy ugyanúgy él-hal a szexért, csak most már Istenbe szerelmes.

A mezőgazdász volt, aki mindig felrakta a konyhapultra. Belépett a lakásba, hanyagul lerúgta a cipőjét, néha megrúgta a kutyát is, aztán vizelt a csapba, kizárólag a csapba, kizárólag figyelmességből, minthogy szerinte túl alacsonyra szerelték fel a vécékagylót, kifröccsen minden, mégse kelljen emiatt takarítani. Nem jársz te ide olyan gyakran, mondta erre ő, hogy ne tudnám lemosni, de mindegy is, hogy van a kis mezőgazdász feleséged? Kösz, megvan, most legalább nem terhes. És a te bölcsész nyelvzsenid? Ő is megvan, Ausztriában síel épp a kollegákkal, mit síel, nem is tud síelni, forralt bort iszik, meg keresi a botját valahol félúton hegyre felfelé menet. Hiányoztál. Te is hiányoztál. Látom, megcsináltattad a konyhapultot. Nem először, te vadállat. Válaszként máris felrakta az asztalra, ahogy legutóbb is, meg azelőtt, és mint ahogy minden dugás alkalmával. Reccs.

Az intellektuel megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag a fürdőszobába vitte. Folyamatosan fürdeni akart. Gyere, fürödjünk együtt. Vagy: gyere, megmosom a hátad. Mindig így kezdődött. Menjünk a konyhába. Gyanús, gyanús. Ez most csak beszélgetni akar. Akkor találkoztak utoljára.

A maffiózó zsebében metszőollót talált reggel, rosszabb esetben vérfoltot az ingén. A kisállat-kereskedőnek vadászgörény szaga volt, az építőmérnök lengyelül sugdosott a fülébe, ha épp a telepről jött, a biztonsági őr nem tudta mi az aszcendense, a nyelvész negyedik alkalommal is ugyanabban a fosszínű pólóban jelent meg, a rendszergazdának büdös volt a lába, a férje meg nem szereti a rizseshúst.

anyám polcán

2008-11-19T18:49:00.003+01:00

Anyám polcán

kislányként egy jelentős korban
jelentős kukoricaszemekkel
a térde alatt elemiben
most jelentős ráncokkal
a homlokán

ereket is növesztett az anyám
azóta dagasztott láttam
mikor egy vasárnapi ebéd előtt
letört egy foghagymát
az ablakkilincsre kötözött
füzérről szívárványszín anyám keze
gondoltam fehér piros lila és sárga
az én anyám férfi gondoltam
koraszülött és vén egy kétlaki
hímnős ösztönyszatyorral
a zsebében

valami vágyódás

2008-11-19T17:11:00.002+01:00

Valami vágyódás

Azt kívánta, Ingrid bárcsak bölcs és belátó lenne. Hat előtt nem jöhet, mert még nincs otthon senki, hatkor sem, mert akkor vacsoráznak, hat után végképp nem, mert fürdetés, tévénézés, alvás. Ingriddel pedig nem lehet együtt aludni. Pláne nem ennyien együtt. Forgolódik, mocorog, köhint, bújik, melege lesz tőle az embernek valahogy. Tolná el magától, csak hogy egyedül lehessen végre, olyan igazán egyedül, Ingrid-, és többiekmentesen, levegőt! Jobb lesz, ha hazamész Ingrid, dühös. Mert tehetetlen. Döntésképtelen, mert ő vagy csak veled, vagy csak nélküled, a végletek embere ő, Ingrid, te meg aljas módon befurakodsz, mint kutya két bárány közé az ólban, a hidegben használod ki a csurran-cseppen szerelmeket. S bár te is habosan iszod a sört, és ábécé szerint nevezed a gyerekeidet, mint ő a macskákat, és előbb eszed a főétel, aztán a levest, ez még édes kevés. A mézes-kávés reggeli falatok feletti szállodai örömön túl nem mutat a jövő.

verébnek nagyfejű

2008-11-19T17:05:00.005+01:00

Verébnek nagyfejű

Engedjük ezt meg neki. Olyan példamutató és következetes különben. Az alázat és magamutogatás olyan pontos arányban keveredik benne, mely arány már-már kifinomultságra vall. Kifinomultan szeret, kifinomultan borotválkozik, vagy mossa a fogát reggelente, kifinomultan szeretkezik, a boltba is kifinomultan megy le kenyérért.

Ezen felül „bocsánatos személyiség”. Ne haragudj, csak elfelejtettem, összekevertem, megtépáztam, eltitkoltam, kimondtam, vagy nem azt mondtam- és máris nem haragszik senki. Olyan kedvesen mondja. Engedjük meg neki, hogy felfedje most magát, akár csak egy pillanatra is.

Nem volt több, tényleg csak egy pillanat, ahogy ült az asztalnál, túlfőzött gombaszeleteket húzogatva a tányérja szélére, mint a szomszéd kisfiú falun, a nagyszüleinél. Kotorászott, turkált, a szószba kenyérdarabokat tunkolt közben, hogy csakúgy tocsogott a pörköltszaft. Tányérja körül a terítőn fehér szélű tejfeles pecsétek, a villa nyeléről is csorgott le a máz: egy falat kovászos uborka és a hús ízes leve.

Különös hangokat produkált. Kezdetben csak a nyammogást halotta más is, aztán hörögni kezdett, mint a kiéheztetett kutya, aki nem köp, csak nyel, ahogy lefetyel és gurgulázik.
-Undorító- suttogta a férje fülébe a szomszédos asztalnál ülő nő.

Már a gallárja is zsíros volt, az ujjai mintha felpuffadtak volna, ahogy a villát szorította a markában. Kopaszodni kezdett hirtelen, a haja csomókban hullott az ölébe. Az arca meggyötörtté vált, mintha a teste egy egész élet súlyát kellett volna, hogy hordozza az elmúlt néhány percben. Egy életet tele betegséggel, reggeli veszekedésekkel, már megint nem találom a papucsom párját, azt mondtad, hozol kulcsot, én ezt komolyan nem értem-mondatokkal.

A nő a férjével ismét ránézett. Nemtetszésüknek most nem adtak hangot, csak indulásra készen várták, hogy a pincér megérkezzen a kabátokkal.
-A telefont nem kéne itt hagyni. - mondta a férj, és az asztalra mutatott.
-Csak egyszer bírnád ki, hogy nem baszogatsz valamiért.
-A sálad megvan?

-Undorító. –mondta ismét a nő, és újra a férfira nézett. Nyaka köré tekerte a sálat, és sietős léptekkel elindultak a kijárat felé.

ön azonos

2008-11-19T16:59:00.005+01:00

Ön azonos

másodosztályú a vonat
ha itt kinyitom magamat
egy néni felsikolt mert
nem látott még ilyet
ő se magát én se magamat
egymást kerülgetjük csak
elől-hátul a nap alatt
kihajnalodik

vadregénytelenül sivár marad
ahogy haladok és ahogy halad
szatyrai mögül még kitekint
fő az önismeret
ő fel mer tekintgetni
gatni-getni na ne bohóckodj
mégsem hajnal van

visszatükröződés csak
éppen elég illúziót nyelek
nénivel vagy néni nélkül
egy picit gondoskodni csak
féláron ha már az apám vagyok
és anyám felesége

tartus

2008-11-19T16:56:00.001+01:00

Tartus

Kutya meleg van.
Málhás szamarakkal mögöttünk
port szipognak és kendőt lélegeznek nők.
Kulacsomból a vizet a tengerbe öntöm
ha odaérünk, megfürösztöm bőröm
mirhával és habbal.

A város csak agyam mélyén,
a koponyám tetején,
tutajom a part felé szalad
egy túlpakolt teve nyomán.

Biccentek felé s intek: menj csak!
Szaladj, magam utolérni, ha én nem tudom,
más sem. És verejtékezem,
sós vízzé válok, mielőtt megláthatnám
a tengert.

Mozgó szállásom most megáll.
És Ő nyugtomban üdvözöl: Isten hozott!
Isten hozott!- ennyit mond csak,
kezem a kezén ragad,
itt én, most csak én adhatok.

fényév, távolság

2008-11-19T08:29:00.006+01:00

Fényév, távolság

Megszakad, megroppan, szétpattan, szétfeszül, megnyílna, Bandi, ájjámá odébb, szól a koszos nő mellettem a koszos gyerekének a metrón, Bandi odébb áll, persze semmit nem ért vagy tud, csak odébb áll, mert azt mondták neki, hogy álljon odébb, megszakadt, eltört valami, ahogy elmentél, te, te, csak te, az egyetlen értelmes és értelmetlen gondolatom, valós, de felesleges, Bandi ne túrkájjá az orrodba, egyed inkább azt a kiflit, még két megálló aztán leszállok, Bandi és anyja lehet, hogy tovább mennek és esznek együtt tovább elállva az ajtó előtt az utat, visszajössz majd, de nincs biztonságérzetem, fáradt vagyok, a karom alig tartom a magasba, takarom testemmel az űrt, megszakadt, szétpattant valami, undorító, ahogy összeér néha az ujjunk ezzel a kopasszal itt, vagy a táskája nyomja az oldalam, remélem a táskája,, szia Bandi, siessé, mer anyád má leszállt, senki sem tud semmit se rólam.

föl, föl vitézek!

2008-11-19T00:26:00.004+01:00

Föl, föl vitézek!

Szintén nagyanyáink mondták (generációs szakadék, hopp), hogy körbe kell ülni az asztalt. A másik asztalt is, hiszen csak egy lépésre van tőlünk az a másik, nem is kettőre vagy háromra. Hogy a „pestiek” csak egy karnyújtásnyira vannak innen, domborzatilag lefelé, egyébként fel; a különbség köztünk mindössze annyi, hogy míg ők minőségi bort isznak, mi szőkekólát. De a mi asztalunk legalább nemdohányzó.

Gyereket szülni úgyis visszajössz –mondták. Itt csend van, és nyugalom, persze ez hamis csend, de legalább csend. A patakcsobogás hangja mindenesetre egészen kellemesen elnyomja a házasságtörés, istenkáromlás, lopás, csalás, feleségverés, asztalcsapkodás kellemetlen hangját. Az emberek itt szentül meg vannak győződve. És egyébként sem kell mindig mindent kimondani.

Menedékház erdők között, a mindig utazók békéje. Ahová jó visszatérni, ha elveszett valami útközben. Vezetéknév és keresztnév van, mint az általános iskolában, egy szuszra kimondani valaki nevét, mintha egybe lenne írva; csak ennél többet ne. A végén még nyitott fülekre talál. Plusz információkat nem közlünk. Az olyan etikátlan. Mert akiről épp szó van, az biztos, hogy egy asztalnál ül velünk, és figyel, csak figyel; itt mindenki lelkesen nyújtogatja a nyakát. Ki lesz a következő áldozat?

Mértékkel. Ha az embert megharapja egyszer egy rotveiler, az kétszer is meggondolja a későbbiekben, hogy kezét nyújtja-e az állat felé. Legyen az akármilyen állat. Itt, vidéken nincs sok kutyafajta. Könnyen sebezhetővé válhatsz –mondták a nagyanyák. Itt korábban kel a nap, és később sötétedik. Az ember megjegyzi az ember arcát. Hozzá is szokik hamar, de megjegyzi azt is, ha egy fejhez több arc tartozik. Telhetetlennek lenni is etikátlan. A volt tanárból szomszéd lesz, a volt tanítványból gyermekeink tanára. Előrelátónak lenni.
Nagyapáink úgy tanították, hogy fület, szemet és orrot is növessz. A nagy csend elnyeli a hangokat. A pesti bűz meg idáig érződik. A szem, ha nagyobb, nyitottabbnak tűnik a tekintet. Őszintének lenni. Következetesen őszintének. Nagy szemekkel, nagy orral, nagy füllel. Bohócot csinálni magunkból látványosan.

Azt is mondták, hogy nem baj, ha kinevetnek. Nevessek én is velük. Ha jó a hangulat, a patak is hangosabban folyik. Ahogy a déli muzsikaszó is elnyeli a szürcsölés hangját. És az ember észrevétlenül fulladhat meg a tányér szélére köpdösött erőspaprikától. És a nagy csendben úgy el lehet sózni a levest, hogy elsárguljon az ember feje, és olyan nagyra nőjön, mintha darazsak csipkedték volna össze. És mindenki kedvére szidhatja az anyját. Az alázat is fontos. Alázattal szitkozódni az asztalfőn.

Kedvesen szerencsétlennek tűnni. Hogy a nagyvárosban segítségre szoruljunk. Az ember szívesen segíti embertársát a bajban. Ha közben érezheti, hogy ő stabil lábakon áll. Nem belegázolni a látszólag erősebb jellem lelkébe azzal, hogy mindent tudunk, amit ő. Ugyanattól az embertől pedig ne kérjünk kétszer egymás után. Fog az adni magától is, ha látja, hogy becsülettel kihasználhat. Az asztalnál egyenes derékkal ülni, nehogy kóros betegnek nézzenek; a betegeket kilöki magából a társadalom. A kivert kutyákat is begyűjtik és elégetik kis, fekete zsákokban. Légy mindenkor hasznos és egészséges –mondták nagyapáink.

És mélységesen szégyelld magad, ha beilleszkedsz, és hazatérvén arcunkba fújod a füstöt. Kezedben drága cigaretta, parfüm a nyakadon, a csuklódon, a levegőben, ami körülvesz, ha elvonulsz itt, a házunk előtt. Ha hazajössz egyáltalán. Ha elfelejted, hogy gyerekkorodban a mi térdünkön lovacskáztál, a mi tehenünk tejét ittad, gügyögtél csak, a csirke nyakát nem merted volna kitekerni. A kendőmet tetted a fejedre, hogy a hajad ne hulljon a húslevesbe. A kalapomat vetted fel, amikor vonatrablásra indultál a szomszéd fiúkkal. Köszönj hangosan, és közben nézz a szemembe.

Kérlek. Ülj le ide közénk. Mesélj a városról. Koszos még? Hangos? A Tabán megvan még? A Citadella? A kedves kis körúti kávézó? Vonattal jársz fel, vagy busszal? A vonat megáll útközben, pont a ház előtt, nehéz lekésni. És ez a blúz? Milyen finom, hol vetted?

És az asztal így is, úgyis megtelik emberekkel. Körbe, átlósan, keresztül-kasul, kontyban, kendőben, kalapban vagy kalap nélkül. Dohányfüstben, borral az asztalon. A másik asztalon is. A pestiek még mindig egy karnyújtásnyira vannak.

szeretők

2008-11-19T00:25:00.000+01:00

Szeretők

egyedül értelmezem magam és nevetek
ezen a mérhetetlen cinizmuson
hogy túl sokszor mondta
napi szófordulatot csinált
a szerelemből és a nagy hasát
rám tette és a hétköznapokra

minden délelőttre és délutánra
macikakaót ivott reggel
vagy kávét tejcsivel ahogy mondta
mint egy hároméves kis szőrökkel
a nyakán és a feneke fölött

aztán összeszorult a gyomra
és odébb állt az óvodából is
más gyerekét vitte haza dühében
apuka, apuka, felnőtt és elfogyott
mintha máshol lenne dolga

ez valahol nevetséges

hadsten

2008-11-19T00:07:00.000+01:00

Hadsten

azt hinné az ember
hogy a fák itt hamar halnak
pedig pirosan vagy sárgán
lélegeznek még

a tehenek nem nagyobbak
csak a dombok mentek össze
az éjjel, ami maradt
az itt marad örökre már

hét harminckettő

2008-11-18T23:23:00.007+01:00

Hét harminckettő

Lisa negyvenhárom éves. Két éve az önmegtartóztatás mintapéldája. 2006. április 23-án reggel hat óra 15 perckor arra ébredt, hogy ráncos a nyaka és lóg a melle, és hirtelen leszokott a dohányzásról.

Új napirendet készített. A napot futással kezdi, reggel fél hattól fél hétig a stadionban, nyolcra elviszi a gyerekeket az iskolába, de ez mellékes, mert ettől még ronda és dagadt maradt, kilenctől fél tizenegyig fitness-terem. Tizenegytől délig répát, bifidusz-esszenziszt és bogyókat vásárol a biopiacon, kettőtől négyig jóga és agykontroll, végül fogmosás és fekvés. Minden negyedik este a férje keze alá tolja a fenekét a paplan alatt, minden második vasárnap egy szelet sütemény a nagymamánál, alkohol minden harmadik szombaton, este hat előtt.

Tegnap reggel, hét óra harminckettőkor egy járdára felpattanó kamion a falhoz préselte, és eltört.

bújni, burkolózni

2008-11-18T23:10:00.000+01:00

Bújni, burkolózni

Mintha parancsszóra csinálná. Tagadón bólint, ha a közerkölcs kívánja, teli szájjal elvigyorodik, teátrálisan lehajtja a fejét, oldalra néz vagy el, a fejek fölött, belátón hümmög hármat, talán négyet is.

Ha önsajnálatra kényszerül, enyhén megemeli a vállait, és csoszogva kiszemel a földön egy siető bogarat, követi a tekintetével, míg eltűnik a csatorna rácsa alatt, vagy guruló kólásüveg-kupakon betűzi a nyereményjátékra felhívó élénksárga szavakat. Ha megtaposott virágot lát a lakópark műkertjében, látványosan gyászol fölötte néhány percig, hogy másokat is gyászra buzdítson.

Naponta egyszer hívja fel magára a figyelmet. A metrón elővesz a zsebéből egy összegyűrt zsebkendőt, letörli a homlokáról az izzadságot, közben meglöki a mellette álló könyökét, és hangosan bocsánatot kér. Vagy feltartja a sort az ábécében a sajtok között válogatva. Néha önkényesen ellentmond, és aznap nem fésülködik.

másfél hét

2008-11-18T22:48:00.002+01:00

Másfél hét

a hasznos idő másfél hét

másfél hét vagy mondta is egyszer
benne karácsony, ünnepek, gyermekkor
és gyermekkor vége

egy rövid tapasztalás
cigányútra tévedt unalmas élet
bátorság virrasztás
egy távoli de még éppen
hallható altatódal.

igazság-igazságtalanság
hogy a szükség kényszer
hogy lehet önző is ha akarja
vagy puha párna vagy
monoton ima arról ami nincs
de kapható

intenzív vagy ezt is mondta
sűrű mint a vér vagy édes lekvár
anyám polcán a kamrában

mikor a penészgombákat szedegette
a tetejéről elfelejtette, hogy azért vette elő
hogy megegye vagy elajándékozza

otthagyta az asztalon árván