Anyuka csak nem jön vissza. Az Anyukák már csak ilyenek. Ha egyszer elmennek, nem jönnek többé vissza. Csak egy óriási Haluka maradt itt helyette, aki hasonlít bár az eredetire, mégsem ugyanolyan.Egy Halott Anyuka ráadásul az idők során össze is megy. De ez még óriási, és mintha egyre csak nőne.
Olyan óriási, hogy a falu végéről is látni, ahogy a szomszéd házak fölé tornyosul a kert végében. A buszból is látni, ahogy visszatükröződik a távolból az ablaküvegen. Nem is érti, hogyan lehet ekkora. Amikor először meglátta, azt hitte el sem fog itt férni. Apa nyugtatta, hogy de, elfog. Most még nagy, de a végén olyan apró lesz, hogy elfér majd a tenyerében, maroknyi valami marad a Haluka. Apa csak tudja. Ő már számos Halukát látott zsugorodni.
De mi lesz, ha nem fog összemenni, hanem egyre csak nő majd, és nem lesz elég neki a kert, bejön majd a házba, és elfoglalja a nappalit, és szétterpeszkedik a konyhában, a fürdőben, és az ő szobájában is, és befekszik az ágyába, kitúrja onnan Haluka, mert neki is aludni kell valahol? És mi lesz ha már olyan nagy lesz, hogy el sem fér sehol sem, ezért felaprózódik, kis részecskékké formázza magát, és bebújik az iskolatáskájába is, meg az összes nadrágja összes zsebébe, és még a bőre alá is, és akkor mi lesz?
Apa arcán aggodalom ült. Szomorúan is nézett, mert beláthatta, hogy erre minden esély megvan, és igazán borzasztó lenne itt minden, még borzasztóbb, mint most. Ezért kiment a kertbe, éppen oda, ahol most Halukát zsugorítanak ők ketten, és kerítést állított oda, ahol az Élő Anyukát utoljára látták, mielőtt eltűnt volna, és most már mindenki biztonságban érezheti magát. És így Haluka ha mégis nőne még, csak felfelé nőhet, ahol senkit nem zavar.
Nincs már sok időnk. Két hét csak, és vissza kell, hogy térjek az országba, amihez megannyi gyönyörű, de legalább ugyanannyi kellemetlen emlék köt. Ha mindenképp meg kell magyaráznom, hogy miért döntöttem így, azt mondanám, hogy mindennek a valahogyan mégis belém szorult racionalizmus az oka. Átléptem határokat. Szabályokat szegtem, egy kicsit csaltam is, és teremtettem, és elragadott az általam teremtett. Mesevilágból mesevilágba. Rá kellett, hogy döbbenjek, hogy a valóság, amiben élni szerettem volna, csak attól válik valósággá, hogy én azzá nyilvánítom és ragaszkodva az elképzeléseimhez, valósághűen élek benne. Mértéket tartani. Hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, amiket Barbie hányattatásaim kezdetén. És most itt ülök a melegben, a kandalló előtt, a dombok mintha összementek volna amióta itt lakunk, pedig csak ismerősebbek. M. mindig kerülő úton jön haza, a tisztás felől, hogy ne találkozzon Medvével, aki a nap nagy részét itt tölti az erdőben, hallom, ha néha üvölt, ahogy egyre elkeseredettebben keresi a ház felé vezető utat. Mi ebből a valóság? Hogy érzelmekkel és életekkel játszom, és bár nem értem, hogy miért járnak múzeumba az emberek, és egy műalkotás mitől válik műalkotássá, azt biztosan tudom, hogy mihez van jogom, és mihez nincs. A még át nem alakult részem küzd az átalakulttal. Vágyom az érintést, az ízeket és még ismeretlen hangulatokat, közben mintha összeszorult volna a gyomrom. Ez a bűntudat? Szabad ilyet? Emberföldön annyira embernek lenni, hogy hagyjam Medvét, hadd keresse meg az utat egyedül, miután én magam voltam az, aki letérítette róla? Hagyjam, hogy M. belém szeressen, amikor én magam sem tudom, hogy mi igazán a szerelem? Elfogadhatom egy ország vendégszeretetét anélkül, hogy viszonoznám azt? Brumm-brumm. Emlékszem a kezemben a szőrös kéz érintésére, mennyire tiszteletet parancsolt. Most M. nyitja az ajtót, csókkal üdvözöl, sugárzik, ahogyan kipakolja a kenyeret és a friss zöldséget az asztalra. Ahogy hátradőlök a széken, érzem, hogy hatalmam van. Élni a hatalommal, ezt lehet? Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a rám szakadó boldogság teszi, vagy, mert nem találom a helyem, de legszívesebben felugranék a székből, táncolnék vagy szeretkeznék, vagy csak kirohannék az ajtón, hogy itt hagyjam az irányíthatatlant. Az ítélőképesség, azt hiszem így nevezik, az valami nagyon emberi dolog lehet, mert még nem értem tisztán, csak próbálok kiigazodni ebben a káoszban. Hallgatózom, hogy meghalljam, hogy mire szólít fel, mit kell tennem a továbbiakban. Két hét. Két hét. Mintha ezt mondaná.
Reggel hétkor elment, és azóta nem láttam. Azt mondta, majd este jön. Nem tudok feltételezni, sem teóriákat gyártani, hogy mi dolga lehet egész nap, nélkülem. Csak azt tudom, hogy furcsa űrt érzek, most, hogy nincs itt velem, üres a ház, pedig alig maradt már néhány hetünk, ha el akarnám dramatizálni, azt mondanám, néhány napunk, mielőtt elhagyom őt. Drámázni sem tudok. Azt is mondta, hogy találjam fel magam, menjek be a városba, nézzem meg, milyen szépen feldíszítették az utcákat a karácsonyi vásárra, hogy érdemes lenne elmennem egy múzeumba is, az Aros itt van egy köpésre tőlünk. Megfogadtam a tanácsát, és reggeli után egyenesen Aarhus felé vettem az irányt, felkészülve minden számomra elképzelhetetlenre, emberi arcokra újra, az erdőben töltött néhány hét után. Szeretem nézni őket. Egy kisfiú elsírta magát, mert a vízbe ejtette az autóját, a következő pillanatban már hangosan nevetett, amikor az anyja ráadta a sapkáját, és a bojtok az arcát csiklandozták. Azt hiszem, sajnálom, hogy sosem voltam gyerek. Az Aros, első ránézésre inkább rémisztő volt, mint fenséges. Utoljára a játékszobában fogott el valami hasonló érzés, amikor ismeretlen helyeket fedeztünk fel, az ágy alá is bemerészkedtünk egyszer, vagy az ablakpárkányra, ahonnan meg kellett tanulnunk máshogy nézni. Itt, a múzeumban, más lesz az ember tekintete. Megálltam egy kép előtt, ahol mindenki megállt, és próbáltam utánozni a mellettem állókat. Volt, aki fel-alá járkált a festmény előtt, néha lehajolt egy kicsit, majd felágaskodott, hunyorgott is, hogy kiélesedjen a kép. Más csak állt, mereven maga elé bámulva, fókuszált, ha jól tudom, és egyszer csak mintha megkönnyebbült volna. Mosolygott is, azt hiszem. Volt egy kép, mozaikból, egy óriási traktor kartonpapírból, egy feldarabolt ló maradványa 24 kis befőttes üvegben, fejet és hajat formáltak az utcáról összegyűjtött kupakok és csikkek, egy „Négyzet” nevű ólomgömb, a tenyerem összeszorult, az öklömbe szorítottam az ujjaimat egyszer, amikor már végképp azt éreztem, hogy nem értek semmit. M., jól itt hagytál, mondhatni dühömben máris azt érzem, hogy annyira megosztanám veled a kételyeimet és csalódottságomat magamban, és kérnélek, még, még, foglalkozz velem, mert egészen biztos, hogy bennem van a hiba. Taníts az anyaggal szembeni érzékenységre. Ez milyen ironikus.
Barbie, minden bonyodalmak okozója, akiből ki kell gyógyulnom, ő sem volt mindig igazi nő. Mikor ráuntunk a más által ránk kényszerített, csupa rózsaszín és katicabogaras életre, hónapokig a szökésünket terveztük. Egyszer például kint felejtették Barbie-t éjszakára a kertben, és szakadni kezdett az eső, és giliszták jöttek elő a földből.
Amikor kirándulni vittek minket, és otthagytak egy padon vacsora alatt, futásnak eredtünk, és addig futottunk, amíg eltűnt minden, ami ismerős, a szemünk elől. Minden, ami arra emlékeztetett minket, hogy anyagból vagyunk. Hogy kívülállók vagyunk ebben az emberi embertelenségben, amit legalább annyira irigyeltünk, amennyire gyűlöltünk is.
Új életet kezdtünk. Barbie megtanult főzni, mindketten munkát vállaltunk, én egészen megemberesedtem. Megizmosodtam, megerősödtem, az arcom borostás lett egy idő után, Barbie hajából le kellett vágni, annyira megnőtt. És szerelmes lettem. Amikor láttam, milyen magabiztos és gyönyörű, mennyi érzelem tombol benne. Igen. Ez okozta a vesztünket is. Éppen az emberlét. A düh, a hatalomvágy, az önzőség, az irigység elhatalmasodott ebben a gyönyörű női testben, és én ott maradtam még félemberként a lakásban egyedül, amikor ő elcsábított egy másik férfit. Egy olyat, akiért nem kell felelősséggel tartozni, akihez nem kötik olyan különleges és egyszerinek vélt élmények, mint hozzám. Akivel egyszerűbb.
Nem tudom, hogy a csalódás benne, vagy éppen az iránta érzett túláradó vágyaim okozták, ami ezután történt, de egyik napról a másikra lebénult a kezem, a lábaimat alig tudtam mozdítani, minden érzelem, ami emberlétem alatt bennem született, bebábozódott ebbe a plasztik vázba újra - így lettem ismét játékfiú. Annyi különbséggel, hogy megtapasztaltam, mivé lesz az ember, ha nem uralkodik magán. Mi lesz egy nőből, ha ennyire nem tudja, mit akar.
Mindeközben azt is tudom, hogy a szerelem, az igazi, az emberiféle, akármi áron is, de csodálatos. M. nem romolhat el. M. eredendően nem képes arra, hogy bántson engem. Még Medve ellen sem vétene. Ezt a helyzetet is nyilvánvalóan olyan emberien oldja majd meg, hogy kárt ne tegyen egyikünkben sem.
Nem tudja bár, milyen az átváltozás és a visszaváltozás, azt viszont tudja, milyen emlékezni és továbblépni. Éppen ezért ennyire megértő és türelmes velem. Megható, ahogyan csillog a szeme, pusztán a létezése gondolatától, hogy él, hogy itt vagyunk most is a házunkban. És el sem tudja képzelni, milyen lenne másképp. Lehet, hogy ez második életem első napja? Csak féltékeny ne legyek. Brumm-brumm. Csak irigy ne legyek. Tanulni más hibáiból.
Még süt a nap. Tegnap ugyan mínusz is volt hajnalban, de kora délelőttre egészen kivilágosodott az ég. Az eső sem esett már két teljes napja, a fák pedig, azt hinné az ember, hogy itt hamarabb meghalnak, már október közepén, de nem. Dehogyis. Lélegeznek még most is, narancssárgán vagy éppen pirosan. Most élnek csak igazán.
Az utcán ma rohamrendőrök gyakorlatoztak az állomás előtti téren, ötven tejfelszőke gyermekfelnőttel. Egy egész iskola vonult ki az utcára, hogy zavart keltsenek, dühöngeni kellett, üvöltözni egymással; láthatólag nehezükre esett, hogy rendet bontsanak. Felkérésre. Ők ehelyett kedvesen mosolyogtak csak, a bátrabbak száját elhagyta néha egy „for fanden” (akutyafáját). Aztán egy kötött pulóveres fiú, Anders Bo, amolyan szelíd nemzeti hős típus, rálépett véletlenül Lotte lábára, aki felsikított, azt is csak halkan persze, erre Anders Bo nagyon ijedt arcot vágott, és többször is bocsánatot kért, „unskyld, unskyld”. Mi pedig haladtunk tovább az erdő felé, onnan a kisházba. Fűtés is van és melegvíz. Körülötte dán tehenek legelnek, óriási nagyok, a hangjuk is erősebb, mint az otthoniaké. Huset, csak így hívjuk. A Ház. Cinkosok lettünk. Titkunk van, ez a ház, medvéktől és egyéb élőlényektől távol, más gumiembereken és félembereken is túl. Egy kis asztal a nappaliban két kis székkel, sziklakert és egy ezüst hamutál a kerti padon. Kibolyhosodik a szövetkabát (at fitte), ahogy a padra ülök. Az ő kabátja igazi bundából van, kézzel varrott, barna kabátka, igazi dán munkáskezek remekműve. Ha beszél hozzám, mindig a szemembe néz, közben kezei között melegíti a kezem. Igazi vérkeringésem van. Igazán nagyokat lélegzem, szinte kapkodom a levegőt, zavaromban és a meghatottságtól. Hogy emberszámba vesznek. Hogy saját akaratomból vagyok itt. Nem csak pakolgatnak egyik helyről a másikra; ha azt mondják egyek, eszek, ha azt, hogy szeressek, szeretek. Itt, Dániában egészen más szelek fújnak. Hűvösebbek, ugyanakkor őszintébbek és nyugodtabbak. Nem nyomják el az ember hangját, még az enyémet sem. Ha majd igazi ember leszek, gyakrabban eljövünk ide, sugdolózni és kergetni a teheneket a mező egyik végéből a másikba, madárijesztőt készíteni a varjak ellen, csupa olyan dolgot csinálni, amire az embernek soha, de soha nincs elég ideje. Csak itt, Dániában, a kedves rohamrendőrök és alkalmi áltüntetők között; itt suttogjuk majd az ősz fülébe, hogy „unskyld, unskyld”. Bocsánat, amiért néha megtörjük a csendet.
Meglátogatott ma Medve. „Csak épp erre jártam”, mondta. És már nagyon sokat hallott rólam. Mit mondtál neki, M.? Hogy szerelmi bánatában olyan magányos, pedig annyira igyekszik, hogy alapjában véve kedves fiú. És szórakoztató. És olyan daliás… Ezek után nem csodálom, ha Medve épp erre jár. Ne én legyek, kérlek, megint a felnőtt. Ha megkedvelsz valakit, aki nem az aktuális dán vikingpasid, azt nem az aktuális dán vikingpasiddal szokás megtárgyalni. Nyugodt, na az nem vagyok. Itt áll előttem, dehogyis áll, tornyosul fölém Medve, óriási szőrös tenyerével majd’ összeroppantja az enyémet, amikor kezet fogunk. „Nevem Medve.” „Én meg Ken vagyok. Pici, törékeny Ken.”
Nem fenyegetett meg, nem marcangolt szét ott helyben, csak medve létéhez képest viszonylag gyengéden megveregette a vállam. Ez legalább annyira rémisztő volt számomra, mintha idebrummogta volna, hogy meg ne próbáld, a nőmet, soha. Úgy éreztem, mintha ki sem nézné belőlem, hogy ha akarom, bármire képes vagyok. Hogy megtanulok dánul, és erekcióm is lesz egyszer. M. pedig komoly választás előtt áll.
Drága Medve. Ez már régen túlmutat a tudok-nem-tudok kérdésen, ez itt mát igen, a választásról szól. Hogy napcellákat és hőszivattyúkat működtessünk, napkollektorokat és biomasszát használjunk fűtéshez, vásárolhatunk hidrogén-technológiával vagy árammal működő autót is.
M. alternatív energiaforrása vagyok. Mint egy karcsú szélturbina. Ahogy áll magában a malom, csak nyeli el a levegőt, hasztalan. Ki gondoltam volna akkor, amikor sokáig azt hitték, dísz csak. Most egész Dánia energiaszükségletének 7%-át adják. A Föld légkörét évente másfél millió tonna szén-dioxid kibocsájtástól védik meg. A táj és az eszme is befogadta őket. Nemhogy hasztalanok, de egyenesen szükségszerűek.
Talán Medve nem elég nyitott ahhoz, hogy megértse a választás és változás szükségszerűségét; a lehetséges miértet, ha M. mellettem döntene. A különbség köztünk annyi, hogy míg Medve amiatt lesz féltékeny, hogy én kúrom majd a nőjét, elfelejt tudomást venni a reggeli kávékról, a csokoládéról, és az igyekezetről, amivel M-mel viszonyulunk egymáshoz az első perctől kezdve. Mert mi ketten, mint jó dánok, ilyen gyermeknemzethez illően ismerkedünk. Ez lesz a fegyverem a Medve elleni harcban. M-mel szembeni szakadatlan figyelmességem és alázatom. És a tény, hogy megadom neki a választás lehetőségét.
Emlékszem, mikor Barbie-val beköltöztünk az új házunkba, vidéken, a fű az ablakig ért. Ha nem jött a kertész, néha csukva kellett hagynunk az erkélyajtót, különben a katicabogarak ellepték az étkezőt. Volt, hogy Barbie toalett-szobájába is bemerészkedtek, csak úgy, kíváncsiságból. Egyszer egy sünpár is meglátogatott minket, Barbie nagyon megijedt, erősen a karomba kapaszkodott, egyenesen reszketett a félelemtől. Nagyon szép ház volt, mikor a házigazdánk idősebb lett, tinédzser, végigszeretkeztette velünk az összes szobát, az ikrekét is egyszer, Barbie zongoráját, a lépcsőházat, a rózsaszín liftet.
Most egy úgynevezett colony gardenben vagyunk (hf Enghave), M. pihenésre vágyott. Sok fiatal maga építkezik itt, a nagyváros peremén, agyagból, fából, vagy amit épp felkínál a természet. M. grønsagssuppe med bacon og gammeldags æblekage-ot készít vacsorára. A ház a régi házunkra emlékeztet. Mikor M. leült mellém az asztalhoz, és a combja az enyémhez ért. Mintha megdobbant volna a szívem. Csak egyszer ugyan, de nagyon különös érzés volt. Már el is felejtettem, milyen az, amikor szinte levegőt sem kapok, úgy összeszorul hirtelen a mellkasom. Vér árad szét egy pillanatra a karjaimban, igazi vér, átmelegíti a kemény vázat, amit bőrként viselek. Aztán megmerevedem újra.
Vacsora után odamentem M.-hez, és magamhoz öleltem. Köszönöm.- mondtam. „Selv tak”, válaszolta. A ruhákról, amiket két hete az autóban találtam, kiderült, együtt él valakivel. Neve Medve (Bjørn), és minden bizonnyal igazi farka is van.
Kiszáll az autójából, és üdvözöl. „Har du sovet godt?” (Jól aludtál?) Közelebb lép, és megpróbál beletúrni a hajamba. Ez természetesen sohasem sikerülhet, mindenesetre kedves gesztus, és nagyon érzéki. Választ nem vár, de tudja, hogy igyekszem, és bármire képes vagyok, ha segít. „Jeg har sovet godt, tak.” Amikor először válaszoltam neki dánul, mérhetetlen hálát láttam a tekintetében, és elismerést, ami nagyon jót tesz most az önbizalmamnak. Amióta megismertem, éjjel-nappal tanulok, hogy minél többet megtudhassak róla. Talán ő lesz az, aki majd segít, hogyan kell ismét hús-vér embernek lennem.
Az esőt pedig kifejezetten szeretem. Először lepereg a bőrömről, koccan, pattog, aztán, mint az izzadságot, felszívja a testem. Ilyenkor megnő a térfogatom, és igazán erősnek érzem magam. Kihúzom a vállam, felemelem a fejem, így megyek az étkezőbe halért. A színem kifakult, többen meg is kérdezték, hogy nincs-e valami baj. Én csak mosolyogtam válaszul. Baj az nincs, csak nem vagyok hozzászokva az ilyen természeti erőkhöz. És az égre mutattam.
Igen, nagyon jól aludtam, köszönöm. Álmodtam is. A Nyugatinál cigarettát akartam venni a kisboltban, de csak lazacot lehetett kapni céklasalátával. Elindultam a Podmaniczkyn, eleredt az eső, úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Megszaporáztam a lépteim. Egy festő lábába ütközött a lábam, a földön ült, hátát a ház falának támasztva, és valami olyasmit énekelt, hogy jeg skal i biografen pa fredag klokken 7. Hogy moziba megy pénteken. Aztán felébredtem a puha dán ágyamban, a puha dán takaróm alól kikukucskáltam, hogy megnézzem, hány óra van. Nem késhetek el. Beiratkoztam ugyanis szabás-varrás tanfolyamra, mindemellett raku művészeteket is tanulok. Múlt héten vázát készítettem fehéragyagból. Táskát is varrtam már, kis virágmintásat.
Lépten-nyomon kommunikációs problémákba ütközöm. Sürgősen meg kell tanulnom dánul. Egyrészt, mert egy igazi dán beszéljen csak dánul; és mert megismerkedtem valakivel. Aki foglalkozik az összetörttel. Ilyenkor furcsa melegséget érzek szétáradni a testemben, éreztem már ilyet korábban is, csak még mindig szokatlan. A pavlovi reflexről nem is beszélve. Belém kondicionálták a félelmet. Ha jön a forróság, jön a hidegrázás is. Senki nem mondta, hogy ilyen bonyolult ez az emberlét. És patetikussá lesz a műanyag. És egy kis honvágyam is van ilyenkor. Hiányzik a Jaguárom, a liftes házam, a búvárfelszerelésem, és a szomszédok: a kék kisautó és a hajas baba.
Ken vagyok. Kortalan. Budapestről. Szerelmes. (Köszönjük, Kenny. Tapsoljuk meg Kenny-t!) Köszönöm. De ha kérhetem, maradjunk a Kennél! Elmenekültem. Gondoltam, ha az ember dán lesz, az csak jót tehet az összetört (állítólag fiatal) játékszívnek. Külföldi, otthon ismeretlen technikákkal összeragaszthatják, vagy egyszerűen csak ott lehet hagyni. (Össze lehet! Itt lehet!) Derű van bennem, ami ebből az ismeretlen gyógyírból táplálkozik, most a kezdetekben lendület. (Hajrá Ken! Kitartás! Szép volt Ken!)
Barbie-val szép volt. Érzelmeket tapasztalni, élni egy kicsit, igazi levegőt lélegezni. Mint egy ember. Megérinteni, tapintani, megérintve lenni. Talán ezt hívják mézesmadzag-effektusnak. Egy műanyag emberrel szemben picit disznóság ugyan, életre kelteni aztán „visszaműanyagizálni”, de lehet, hogy ez is az emberlét része. Megtapasztalni a fájdalmat, a szégyent.
Feladatom van tehát. Összeragasztani vagy ott hagyni. Mert ilyen állapotban vissza nem térhet az országba, hiszen száműzték, a szeretett, az érzékelt, a tapintott nem tart rá igényt többé. Hiszen ő is ember, változóban, már összetörve, és megérintve mások által is. Egy gumiember pedig hogyan is vehetné fel velük a versenyt? Még egy igazi farkam sincs. (De majd lesz!)
Szőke vagy barna hajú gumibaba vagyok. Bátor vagyok és erős, jeg er stærk som en okse. Fizikai fájdalmat nem érzek. Akkor sem, ha letépitek a fejem, ha kiesik valamelyik karom. Akár meg is szégyeníthettek, hogy lányhajat ragasztotok a fejemre, kisminkeltek, a sarokba állítva tojást hajigáltok az amúgy tökéletes ívű arcomba. Nem számít. Egy dán amúgy se hisztizzen!
Nevezzük nevén, avagy: idősebb Varga István miért buzizik című novella
„Ejj, te rusnya, öreg leszbi” mormogta idősebb Varga István az erkélyen állva. Ha bemutatkozna, talán hozzátenné: nyugdíjas ház, hatodik emeleti lakos, nyugalmazott katonatiszt. Nem összekeverendő ifj. Varga Istvánnal, az unokájával, akit a napokban hagyott el a barátnője, de erről majd később.
„Ejj, te rusnya, öreg leszbi” mondta ismét, megszívta a fogát, és visszavonult a nappaliba. A megszólítás egy padon ülő, szintén idős nőnek szólt, aki kosarat adott a mi fotelban elterülő Pistánknak. István erejét felülmúló szótári eszmefuttatásba látszott bocsátkozni. Nagyon meg akarta érteni ezt a dolgot. Saját reakcióit, és hogy miért nem kellett a nőnek.
Ejj, kezdte, ez egy indulatszó; falun ezt így volt szokás, ahol nevelkedett. Te, folytatta, személyes névmás. Rusnya az egy jelző, amit a düh formált a tudatában. Leszbi… itt tulajdonnév, hosszabb formájában… és itt elakadt. Leszbikus? Honnan ez a szó?
Ifj. Varga Istvántól vehette át, onnan épült bele észrevétlenül aktív, személyes szótárába, mint valami fátyolos, de kétségkívül játékosan hangzó, valahogy mégis pejoratív értelemmel bíró kifejezés. Használjuk azon nők esetében, akik érthetetlen módon nem rajonganak értünk, férfiakért, gondolta István. Használta ifj. István a volt párjára, aki egy másik nővel él inkább (és huncutkodik, panaszkodott minap az unoka), szóval nővel él inkább, mint a szeretett unokával. „De hát mi a jóistenért jobb annak a lánynak, ha egy másik lányra főz meg takarít?? (a huncutkodnit nem egészen értette). A Babika, ott a padon, él inkább egyedül, mint velem??” morfondírozott tovább István.
Leszbikus. Lesz-bi-kus. Ízlelgette a szót az idősebb. Mit is jelent ez? Leszbikus. Olyan nő, aki egy férfival kevesebb, mint a többi nő. Aki más nőkért elhagyja a férfit, vagy egyáltalán nem is bonyolódik kapcsolatba egy férfival, hogy más nőkkel huncutkodhasson. Olyan nő, aki nem mondja, hogy „jó estét, István, milyen délceg maga még most is”. Aki mégis különös, kislányos bájjal mosolyog, ha átjön hozzá teázni a szomszédasszony esténként. Leszbikus az, aki táncra perdül a közös vasárnapi kóruspróbán, ha mellé ül az Editke, és végig susmutolhatnak, mint két kamaszlány.
A Pisti viszont nem mondta, hogy mi lesz velünk ezután. Hogy a barátnők visszatérnek-e férjeikhez, párjukhoz. Hogy mikor unnak rá egymásra, a két lány, a két nő, a Babika és az Edit. Meddig alkotnak még, és harcolnak, makacsok a lányok, mi meg itt ülünk a fotelben kirekesztve. Csak nyalják-falják egymást, mézes bödön az ő testük, méhet rajzolnak az ajkaikra, miket hordok itt össze.
Vasárnap reggel. Egy átlagos anyás ébresztő négy szakasza a következő:
Anyám beront a szobámba, elhúzza a függönyt, kinyitja az ablakot, majd összeszedi a ruháimat a földről. „Miért nem tudod a helyére tenni ezeket, pont ugyanannyi idő lenne, mint széthajigálni. Gyere ki, kész az izé.” És elviharzik. Mint aki hajnal öt óta fent van (biztos fent is van), már ki is takarított, meg is főzött, kimosott. Kivasalni, azt biztos nem, azért még visszajön, hogy emlékeztessen rá, az az én dolgom. Ennek tudatában alszom tovább.
A második lépés előtti átvezető szakasz értelmében, anyám ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy véletlennek tűnő, pazar zajorgiát csapjon. Bedübörög a szobám melletti fürdőbe (mintha nem lenne másik három csak ezen a szinten), leveri a csapról a fogkeféket, fél percen keresztül folyamatosan szentségel, ekkor egy pillanatra magamhoz térek. Kíváncsi vagyok.
Anyámnál káromkodás tekintetében színesebb, gazdagabb kelléktárral rendelkező teremtést keresve sem talál az ember lánya. Anyám tudat alatt, szinte zsigerből teremt a fogkeféből „mit keres itt ez a sok lófasz”-t, megszemélyesítései egyszerűen bámulatosak. Most biztos elfelejtette, hogy az előbb mosta ki az összes törölközőt, mert kikiabál apámnak, hogy: „Hozzál már be légy szíves egy vizes szart!”. Apám pedig, mint mindenki a családban, máris tudja, mire gondolt az anyám. Visszaalszom.
Néhány perc múlva nyílik az ajtó. Anyám húsz év együttélés után is naiv meglepettséggel konstatálja félhangosan, hogy még csak pozíciót sem változtattam azóta, hogy legutóbb itt járt. Ilyenkor jön a “szépenkérlek” szakasz. Feltûnõ hirtelenséggel hangnemet vált, a vasárnap reggelt boldognak, sõt szeretetteljesnek éli meg, és próbálja ezt az érzést másokra is ráerõszakolni.
„Na. Ne lustálkodj annyit, kelj fel, szépen kérlek, kint vár a reggelid.” Ilyenkor újra a megfelelő szavakkal telítődnek a mondatok, sehol egy szar meg lófaszt, eszébe jutnak olyan alapvető szavak, mint a „reggeli” vagy „törölköző”, és kedves, anyamosoly ül az arcára. Még lehet, hogy valóban el is érzékenyül egy pillanatra, hogy milyen szép nagylánya van, aki még azt is elfogadja, hogy alkalomadtán reggelit készítsenek neki. Megáll az ágyam végében, elmélázik, ha nem vigyázok, még dalra is fakad, hogy jó reggelt, itt a tej, kótyagos a fej stb.
Ez senkinek nem lenne jó, tehát közbelépek. Látványosan egyik oldalamról a másikra fordulok, jelezve, hogy ezzel semmire nem megy, de ha nagyon ragaszkodik hozzá, várom az újabb, leleményes próbálkozást. Sértődötten elviharzik.
A harmadik, a családban a „lassú-lelketlen” néven elhíresült szakasz, amikor anyám lassan közeledik. Hallom, ahogy az ajtóm előtt áll a megfelelő pillanatot várva, amikor támadhat. Gondosan összeszedi a gondolatatit, érveket, ellenérveket gyűjt arra az esetre, ha válaszolnék, arra is, ha nem (ez esetben anyámat hosszú monologizálásra kényszerítve). Válaszaimtól és felkészültségi állapotától függően a beszéd akár hét-nyolc percre is elnyúlhat. Ezt sem akarjuk, ugye.
Áll tehát az ajtó előtt, és vár. Majd lassan lenyomja a kilincset. A rendszer hatékonyságát mutatja, hogy már ekkor érzem az első lelkiismeret-furdalás hullámot, hogy ma is hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok, kvázi belekényszerítettem a saját, szeretett anyámat egy ilyen kellemetlennek ígérkező beszélgetésbe, lerombolva ezzel az előző szakaszban már egyszer sikeresen felépített „az én szép nagylányom”-imidzsemet. Amihez pedig elég lett volna végig hallgatni a dalt.
De most itt vagyunk, és számolhatom a negatív jelzőket, melynek száma megegyezik a lelkifurdalás hullámok számával. Anyám még mindig az ajtóban, én az ágyban, mindketten nagy levegőt veszünk, és belekezd a mondandójába. Hogy én milyen lelketlen (1) vagyok, a bunkóságról és önzőségről nem is beszélve (2, 3), ebben a házban mindent õ csinál, egyedül, vasárnap, amikor… itt el lehet bóbiskolni, mert megfigyelésem szerint, ha eljut az „egyedül én” részhez, akkor meg sem áll addig, hogy a „mama is szegény” stb.
A „mama is szegény” mindig anyám önvitájának a tetőpontja, addig nem vár helyeslést. Itt viszont megakad. Buzdítani kell, elég egy bólintás, vigyort azt ne, mert akkor egészen ebédig is elhúzódhat az áramlat és az „aránytalanul és következetlenül öröklődtek benned az én és apád génjei” szakaszt (anyám-4, apám-5) is érinthetjük közvetetten, amihez van, hogy túl fáradt vagyok. Elég tehát egy bólintás. „A mama is szegény, hálátlanok vagytok mind, meg is értem, ha már sütni sincs kedve nektek (ez lehet a hatodik)!!”.
Mivel hagytam, hogy végig mondja a beszédet, már arra sincs esélyem, hogy a végén reagáljak valamit, máris elillan. Egy órás fegyverszünet következik. Majd az utolsó felvonás.
A negyedik, és egyben a vasárnap reggeli anyás ébresztő utolsó szakaszát nevezik „nyitott szakasznak”. Tényezői anyám kitartása, hogy bizonyítsa, hogy mivel az anyám, biztosan övé az utolsó szó, továbbá az előző szakaszban felállított lelkiismeret-furdalás szintem.
Nyitott szakasz, mert két befejezésre számíthatok. Ha anyám kitartó, a negyedik szakasz megpróbáltatásait sikeresen levezetve (további főzés, sütés, az öcsémen csattanó anyai ostor) újra benyit a szobámba. Ekkor olyan dolgokat mond, ami jobban sért a fülem még a reggeli hat órás dübörgésnél is.
Felsorolja az aznapi teendőket. Így a vasalást, a felmosást, az ablakpucolást, a délutáni fűnyírást, és lassan elérkezik az a pont, amikor álmomból felverve is megértem, hogy ha nem kelek fel most azonnal, hajnalig dolgozhatok. Ha pedig a kelleténél jobban feldühítettem az elmúlt másfél órában, még olyan extra munkákat is rám ver, mint a virágültetés és kocsimosás, ami viszont nem túl diplomatikus, minthogy ezek mind az ő feladatai lennének. Nem érdemes tehát megvárni, hogy igazán felhergelje magát.
A záró szakasz pozitívabb kimenetele, (ilyenkor jobban szeretem, mint valaha), hogy egész egyszerűen leteszi a fegyvert, és belenyugszik végre (amit ő maga is rendszerint hangoztat), hogy márpedig olyan vagyok, mint az apám. Dagadt, ronda és sznob, mint legtöbb vitánk záró aktusa számára korántsem megnyugtató, én viszont tovább alhatok.
Ilyenkor csak ebédnél találkozunk, megeszem a kihűlt, ugyanakkor ilyen stresszes reggel után igazán jóleső anyai reggelit, jókislány módjára megköszönöm, és anyámra mosolygok. Egy anyának pedig bármilyen meglepő (ezt ő soha nem mondaná ki hangosan), fő a béke a házban. Kutya kötelessége visszamosolyogni. Különösen vasárnap.
-Máris indulok. Mindjárt, csak egy utolsó korty kávét…
–El fogunk késni.
-Tudom, ne haragudj.
És valóban elkéstek, és senki nem haragudott. Az éves alapítványi bálról. A polgármester asszony mellé ültek, de a polgármester asszony nem az a beszédes típus. Igen, nem, valóban? Kár. A csirkeszárnyat késsel-villával ette, néha lopott pillantással sújtotta a táncoló anyukákat, és az anyukákkal táncoló polgármester urat. A nyakláncán ezüst egyiptomi élet kulcsa medál, mellette, egyazon láncra fűzve egy arany mérleg.
Táncoltak is. És közben arról beszélgettek, hogy mégiscsak el kéne menni arra a meghallgatásra vagy egyenesen a forgatásra, Laci úgyis elintézi neki, hogy biztosan megkapja a szerepet.
-Azért a meghallgatásra is illene elmenni, mindentől függetlenül. Nem csak úgy beállítani, hogy a Laci mondta, hogy jöhetek.
-Mit főzöl vacsira?
-Nem mondod, hogy még éhes vagy ezek után? Természetesen semmit.
-Na, legalább egy bundáskenyeret.
-No way. Hazamegyünk, és alszom.
Hazamentek, és aludtak. Abban a kockás pizsamában, amit senki sem láthat.
A forgatáson defibrilláltatta magát. Semmi pornó, kacajok, szájrapuszi vagy sóhajtozás, csak egy statisztaszerep egy készülő új sorozatban. A beteg nő, aki kicsit gyorsabban veszi a levegőt a kelleténél, aztán összeesik az utcán, jönnek a mentősök, beviszik, infúzió, oxigén maszk, aztán fennakad a szeme. Háromra ütöm. Egy-kettő-három és a hang. Megremegni, kizárólag a hang után, így élethű. Többször is elnevette magát, hogy mit keres itt az éjszaka kellős közepén egy műtőnek berendezett stúdióban, nyomtak rá abból a zselészerű anyagból is az ütés előtt, ne nevessen kérem, így nem tudunk haladni, ez itt munka kérem, már régen otthon lehetnénk.
A főorvos kifejezetten sármos volt, a kis borostás arcával és nagy szőrös ujjaival, a keze hideg, ahogy megmérte a pulzusát. Az ápolónő meg biztosan nem volt igazi ápolónő, neki is mindent háromszor kellett elmagyarázni, Bettikém, előbb engedje le az ágyat, csak utána jön a maszk. Nem, nem úgy, így. Előbb az ágyat, utána a maszk. Aztán hallotta szünetben, hogy bizonyos financiális problémákról beszéltek, mert azok kétségkívül felmerültek, és valaki biztos meghátrált, mivel soha nem veszi fel a telefont. A rendezőasszisztens tudja, hogy melyik operatőr hány cukorral issza a kávét, és senki nem adja oda az árát, biztos hozzádobják a fizetéséhez. És mindenkit Gábornak hívnak. És minden Gábor pontosan tudja, mikor melyiküknek szól az adott instrukció.
-Számíthatunk rád máskor is?
-Nem valószínű, túlzásokba azért ne essünk.
-Azért gondoltam, megkérdezem.
-Megkérdezted.
Hazafelé menet a Károly kert felé vette az irányt, a játszótér tele volt óvodásokkal. Az egyik kisfiú épp homokot próbált szitálni a másik fejére, az óvónő nem volt elég szemfüles. Megtette. A ruhájába, és ami rosszabb, a szemébe is jutott bőven, először nem tudta, hogyan reagáljon az ismeretlen érzésre, azonnal sírni kezdjen, vagy csak miután látványosan megijed. Ez utóbbit választotta. Annyira meghökkent arcot vágott, olyan mosolyogni valót, hogy az óvónő is megállt előtte egy pillanatra, mielőtt elkezdte kimosni a szeméből a homokot, menteni, ami menthető.
Ekkor meglátott egy padon ülő ismerős anyukát, aki akkor még nem volt anyuka, amikor megismerkedtek az egyetemen. A most már anyuka felállt, és sietős léptekkel egyenesen felé tartott. A bő pulóver látszólag még nagyobbá tette az eleve nagynak mutatkozó fenekét, arra gondolt magában, hogy olyan ez a jelenet, mintha a régi elanyukásodott egyetemi csoporttárs egy vígjáték mellékszereplője lenne, és ahogy közeledik felé, hangosan döngene alatta a játszótéri homokdűne.
-Szia, de régen láttalak. Hogy vagy? Mit csinálsz?
És ömlöttek belőle a szavak, a kérdések, a megalapozatlan feltevések, de mindeközben annyira kedvesen mosolygott, hogy egyszerűen válaszolni kellett. A haja tökéletesen és maradéktalanul a fejéhez simult, copfban kötötte össze hátul, ez a nő lófarkat növesztett az eltelt évek alatt. Meg feneket. Meg mintha nagyobb lenne az orra is. De a tekintete a régi. Naiv és nagylelkű. És látszólag elégedett az életével, akármi történik is vele. Még azt is elégedetten mesélte, hogy kétszer vetélt el, mielőtt megszületett Danika. Aki, mint kiderült, az elvetemült homokszitás. Aztán megígérte, hogy majd jelentkezik, nem úgy, mint eddig, hanem most tényleg jelentkezni fog, a szám a régi. Majd beülnek megint a Múzeumba salátázni, ahogy a vizsgaidőszakban annyiszor. Majd visszasietett Danikához, és észrevétlenül kicsavarta a kezéből a szitát.
-Milyen napod volt? A forgatás? Már azon túl, hogy biztos fáradt vagy, a Laci semmit nem változott, és ma megint összefutottál valamelyik régen nem látott, de legalább annyira elfelejtett ismerősöddel.
-Pont ilyen… De azért történt valami érdemleges. Te megfigyelted már, hogy a játszótéren a lelkes anyukák vagy túlöltöznek vagy nagyon rosszul?
-Mire akarsz kilyukadni?
-Hogy ha anyuka lennék, vajon köteles lennék-e copfot és segget növeszteni… mindegy. Csak úgy elgodolkodtam.
-Ha lányod lenne, megtanulnál például gyöngyöt fűzni. Ha fiad, biztos tudnád, mi az az Empire Earth.
-Most is tudom, mi az.
-Jó, mert van egy rakat öcséd. De sütni nem tudsz.
-Miért? Sütnöm is kéne?
-Minden bizonnyal.
Ez a téma már régóta foglalkoztatta. Hogy a nőknek mikor jön el az a pont az életükben, hogy nekiállnak sütni. Hogy kényszerét érzik annak, hogy süssenek. Hogy ez valami pótcselekvés vagy sütő hormonok keletkeznek a szervezetükben valamilyen külső inger hatására vagy egyszerűen csak unatkoznak vagy így akarnak integrálódni a többi anyuka alkotta társadalmi csoportba. Vagy ugyanaz a versenyszellem okozza, mint azt, hogy farsangra a gyereket úgy kell beöltöztetni, hogy nyilvánvaló legyen minden jelenlévő szülő számára, hogy ez a jelmez anyuka ötlete, sőt keze munkája. Milyen ügyesen varrta fel a kiegészítőket arra a vékony anyagra, milyen formatervezett az a fejfedő, milyen tökéletesen illik a topánka stílusa a tündérjelmezhez.
-Ha fiam lenne, biztos nem öltöztetném se cowboy-nak, se lovagnak vagy katonának. Meg vámpírnak és Batmannek sem. Az olyan snassz.
-És a fiad piszok szarul érezné magát a farsangon. Mert nem valószínű, hogy megértené négyévesen, hogy mi abban a rossz, hogy szembejön még két Batman a folyosón, és immár három Batman majszol lekváros kenyeret valamelyik sarokban.
-Jó, de az én fiam akkor se legyen holmi Batman. Még négyévesen se.
-Csak nem fogod Martin Luther Kingnek öltöztetni. Vagy nem is tudom, Órigenésznek, a gnoszticizmus atyjának…
-Pedig az milyen vicces lenne. „Minek öltöztél Danika? –persze Danika sem lenne…Soha… mire Danika: „Ojigenésznek”. De most komolyan. Miért sütnek a nők? Ez csak valami genetikai dolog lehet. Anyám sosem sütött, így én sem. Ági anyja süt, ő is. És már a kis Emese is. Mini gyúródeszkán mini kakaós csigákat.
-Ön az a Maros Anna, aki 1972. ötödik hó 26-án született Budapesten?
-Ki keresi?
-Várhelyi Csilla vagyok.
-Maga az a Várhelyi Csilla, aki 1976. október 12-én született Szegeden?
-Nem, én csak…
-Akkor tehát nem vagyok köteles válaszolni. Visszhall.
-Ki volt az?
-Gondolom, valami biztosítós. Se köszönés, se semmi, de adjam meg a személyes adataimat. Még jó, hogy a számlaszámot meg a kocsi rendszámát nem kérte.
Várhelyi Csilla is biztos megjegyezte ezt a rövid beszélgetést. És amikor hazament a munkahelyéről, vacsora közben elmesélte a történteket a férjének. Sőt, már közvetlen azután ítélkezett, hogy letette a telefont. Értetlenül bámult maga elé, kezében a kagylóval, az is lehet, hogy már ott és akkor fel is háborodott, és egy „mekkora egy paraszt” hagyta el a száját. A kolléganője egy számlát keresett a közös fiókjukban, amikor felfigyelt erre a „mekkora egy paraszt”-ra. Elkerekedett a szeme, kicsit nagyobb kíváncsiságot mutatott a kelleténél, már-már affektált, hogy együttérzését a lehető legegyértelműbben kimutassa, és megkérdezte, mi történt, csak nem merte letenni valaki a telefont?
-Azt se hagyta, hogy elmondjam, miért keresem. Nem tudom, mit képzelnek magukról az emberek. Kicsoda ez, hogy így viselkedjen?
És ezt a férjétől is megkérdezte vacsora közben:
-Kicsoda ez, hogy így viselkedjen? Azt sem tudta, miért kerestem.
És elmondta másnap a húgának is, amikor a húga vásárlás közben megkérdezte, hogy megy a munka. A húga pedig elmondta délután az új barátja anyjának.
-Tessék elképzelni, épp ma mesélte a nővérem, hogy felhívott ma egy nőt, és…
-És hogy hívták? Csak hogy ha megint keres, tudjam, kit kell letenni.
-Valami Csilla. Váradi…nem…Várszegi…Várhelyi. Ez az, Várhelyi.
De Várhelyi Csilla nem jelentkezett többet. Ennyit nem ért meg neki az egész ügy.
Délután fodrászhoz ment. Most csak egy üveg bort hozott magával, bár félő volt, hogy ez csak a mosásig tart ki. A Sanyi nem kispályás. Legutóbb két háromdecis pezsgőt hozott munkakedvcsinálónak, de még a mosás előtt nyomuk veszett. Gyors fejszámolással arra jutott, hogy ha festetni is akarja a haját, a bor mellé hozni kellett volna még egy bort. De lehet, hogy kettőt.
-Megjött az én kis betegem.
-Egyáltalán nem volt vicces.
-Várj, kitalálom. Felnyitották a mellkasod, kiszedték a szíved, aztán betettek a helyére egy krumplit.
-Sanyi, túl sok South Parkot nézel. Defibrilláltak egy jéghideg műtőasztalon, közben nyolc, mondom nyolc pasas bámulta a mellemet, aztán meg kiderült, amit már akkor is sejtettem, hogy nem lesz az egészből semmi, mert nem kaptak elég pénzt, és az én részemet már be sem fejezték.
-De legalább kifizettek?
-Az túlzás, hogy kifizettek, fizettek valamennyit. Hoztam is neked egy bort.
-Tündér vagy.
-Nem, csak féltem a hajam.
Volt is mitől. Sanyi az a típusú fodrász, akinek nem mond el az ember semmit, mert nem mer. Ettől függetlenül mindig mindent tud, mindenkit ismer, tudja mindenki kutyájának a nevét, a postacímét és a lakcímkártyán feltüntetett címét is, és ha valakinek nem egyezik a kettő, cinkosan rávigyorog. Korábban állítólag a kerületi okmányirodában dolgozott, az okmányirodától meg alapjában véve mindenki fél. Az ember általában nem bízik meg az egész nap egy helyben ülő emberekben. Sanyi csak néhány éve áll rendíthetetlenül.
-Jó lesz, ha itt fönt megtépem, meg levágom az alját mondjuk úgy… idáig?
-Merjek erre nemet mondani?
-Ne. Annyi bort nem hoztál.
Fent megtépte, lent levágta odáig, festeni nem festett, a bor így is csak épphogy kitartott. Sietve lépett ki a szalonból, annak ellenére, hogy sehová nem sietett. Csak a buszmegállóhoz közeledve lassította le a lépteit. Sanyitól megkérdezte az asszisztense, hogy ki volt ez a nő, biztos ismeri valahonnan. Amikor Sanyi válaszolt, hogy a Maros Anna, az asszisztens megrándította a vállát, és rájött, hogy mégsem ismeri.
A sütés mellett azt sem értette soha, hogy az anyja miért otthonkában jár, és miért csak azóta, hogy leszázalékolták. Az ember biztos automatikusan az otthonka boltba megy a munkahelyéről az utolsó munkanap. És rögtön vesz vagy hármat, és lehetőleg három egyformát. És elkezdi elsózni a levest, elégetni a fasírtot, lecsót eszik lecsóval, és nem felejti el megrendelni a Rídörsz Dájdzseszt összes számát tíz évre visszamenőleg. Azt viszont egyik napról a másikra elfelejti, hogyan kell be – és kikapcsolni a tévét. Többek közt.
-Úgy meghúztam a lábam, alig bírtam hazavánszorogni.
-Nem baj anyuka, legalább van valami izgalom.
-Tegnap meg itt volt a vízórás, nem tudtam neki ajtót nyitni.
-A vízóra megvár. Pihenned kéne egyet.
-Pihenni? Főznöm kell meg úszik a lakás, meg megkért az Andika, hogy süssek valamit a lánya születésnapjára.
-Már megint ez az átkozott sütés. Süssön magának.
-Nézd mekkorára dagadt.
-Tegyél rá zselét éjszakára.
-Á, nem jó az erre.
-Akkor fáslizza be anyuka, az a múltkor is segített.
-Az a fásli már úgy szét van nyúlva, hogy nem tart az semmit.
-Akkor süssél mama, attól biztos meggyógyul.
Anyuka arcát figyelte. Milyenek a vonásai, mikor nem beszélt éppen, csak maga elé bámult. De nem elgondolkodón. Anyuka nem elmélázott, csak éppen nem mondott semmit. Nem járt közben az agya. Ezt már másnál is megfigyelte. A Laci is ilyen, ha beszélnek hozzá, biztos, hogy nem azon gondolkodik, amit mondanak neki, nem is azon, hogy mit nem mondanak, hanem látszólag egyáltalán semmin. Csak kifejezéstelen arccal áll az ember előtt, s míg a másik szemébe néz vagy maga elé a földre, nem néz igazából sehová, nem gondol semmire. Arra sem, hogy mit fog legközelebb mondani, csinálni, milyen aggodalmai vannak, mitől izgatott, vagy feszült, vagy hogy feszült-e egyáltalán. Anyuka a kólás poharakat nézte az asztalon, de sajnálni sem lehetett, amiért szíven ütötték a támadó mondatok, egész egyszerűen azért, mert nem ütötték szíven. Anyukát nem lehet szíven ütni holmi kimondottal.
Soha nem is lehetett. Akkor sem, amikor azt mondta neki a sarki zöldséges, hogy meglásd, a lányodból nem lesz semmi, hiába mondtuk neki, hogy ne angolra menjen, hanem jogásznak vagy képviselőnek. Most meg itt van, vénlányként. Az a fiú soha nem fogja elvenni, a szemében látszik, hogy nem tisztességes. Mi már ennyi idősen gyereket neveltünk, vezettük a háztartást, két műszakban dolgoztunk a határőrségnél. Ajajajajj. Még lakása sincsen.
Akkor sem, amikor Apuka meghalt; Apuka testvére szerint azért, mert Anyuka az őrületbe kergette. Anyuka a halálos ágyába is befeküdt mellé, és mondta Apukának, hogy fáj most neked a beszéd, majd én beszélek. És mesélt Anyuka, hogy mennyire felvizezte a gyümölcslevest, hogy kifestették a nappalit, minden bútort elmozgattak, hogy ki tudjon takarítani mögötte. Hogy még mindig nincs vevő a kocsira. Ezért Apukának éjszaka kellett felkelnie azért, hogy meghalhasson, amikor Anyuka befejezte a mondandóját.
Anyuka nézett csak maga elé, nem tudni, mire gondolhatott, de néha elkapta a térdét, megdörzsölgette, simogatta, és azt mondta, jaj. Majd felállt, elment a szoba legtávolabbi pontjába, ott megállt egy pillanatig, látványosan egyik lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát, balról a jobbra, és visszasétált a fotelhez, hogy a karfájába kapaszkodhasson. A macska a lábához dörgölőzött. Nem dorombolt, csak préselte a fejét Anyuka térdéhez.
-Ez a macska is a sírba visz. Tegnap leszakította a függönyt, nem mész onnan?- mondom neki, erre csak piszkálja, csak piszkálja. A virágot is át kéne ültetni, amit felborított, nem is tudom…
-Vegyen Anyuka kutyát.
-Az kéne csak ide, egy kutya. Azt is etetni, meg levinni. Nem bírja már a lábam a lépcsőzést.
-Kis kutyát kell venni, valami ölebet, annak jó a macskaalom. Biztos ellenének a macskával.
-Nem kell nekem kutya, elég volt a Dodi, azzal is mennyi baj volt, amikor kiásta a telken az uborkát.
-Hát, ha nem, nem. Indulunk lassan?
-Máris mentek? Csak most jöttetek.
-Még be kell szaladnunk a boltba, úgyis mindjárt kezdődik a sorozatod.
-Tényleg. Majdnem elfelejtettem.
-Mi lenne akkor velünk, Anyuka?
-Na megyünk, majd hívlak. Vigyázz magadra.
-Igen mama, vigyázzon, a lépcsőn is, ilyen állapotban. Főleg a nyakára.
biztos lehetsz abban ahogy én magunkban hogy túljutottunk a kezdeti nehézségeken fröcsögnek a távozni nem tudó emlékek szanaszét amerre jártunk már csak az utcák emlékeznek rájuk, a hangulatokra és amiket suttogni mertél csak a fülembe megadja magát az időnek egyszer minden ami titok
már csak közvetlen közelről érezlek ha itt állsz előttem és az illatod is elbódítja a józan ítélőképességet de csak akkor ha itt vagy messziről már tudok védekezni ha el akarlak felejteni hát elfelejtelek
Volt már szerelmes. Történt már csoda. Volt, hogy önmagával megalkuvó racionalizmusát megrepesztette valami határtalan és megfogalmazhatatlan jó, a megalkuvást akaratlanul is igába döntötte egy-egy kapott, önkéntelen mosoly valakitől, aki minden gondolata alapját képezte a tudatában, de egyszer sem fordult elő, hogy távlatokban higgyen ebben a mértéktelen, kapott jóban. Nem tudta volna akkor még feldogozni, hogy kaphat egyáltalán valamit önzetlen adásból. Szerethetőségének tudata rémítette meg annyira, hogy túlbonyolítsa a legegyszerűbb gesztusok egymásra épülő, alapvető rendszerét, kimentve őt, saját maga által magára öltött komplexusai rendszeréből. Sebezhetővé vált éppen azáltal, hogy túlidealizált vágyképei sorra valósággá váltak, vagyis válhattak volna, ha hagyja. Önmagának szabott tehát korlátokat. Örömforrásait merítette ki kiszáradásig, ha azon kapta magát, hogy éppen boldog is lehetne, és ezek a források egy egységes biztonságérzetté formálódhattak volna, mert máris nem lett volna min filozofálni és álmodozni. Egyfelől kímélni akarta sebezhető magát, és elfojtásaival féken tartani a belőle kiáramoltatható, megrekedt szeretethullámot, másrészt, mindennél jobban vágyott arra, hogy adhasson és kaphasson is, tehát megfeleljen a tökéletes önző szerelemmodellnek, minthogy elméletei szerint a szerelem önzést vált ki az emberből, minthogy szerelmet akkor érez, ha adni és kapni vágy, vagy mindkettőt egyszerre, és szenved e két feltétlen összetevő valamelyikének hiányától. Most is szerelmes, s míg elméleteket gyárt, meghatározhatatlan időközönként rájön, hogy sosem volt még ennyire magányos és szerethető.
Anyám gyakran rendez önveszekedési jeleneteket. Ez annyit tesz, hogy bejön a szobámba, elkezd magával veszekedni, és kikövetkezteti, hogy hülye vagyok. Szépen lassan, de fantasztikus meggyőződéssel és egyéb logikai bravúrokkal jól felhergeli magát. Ez legtöbbször akkor jön rá, amikor azt a piros pólóját veszi fel, amiben úgy néz ki, mint Micimackó.
Legutóbbi ilyen önveszekedős alkalommal azért voltam hülye, mert nagyképű vagyok, dagadt és sznob; itt olvasok ahelyett, hogy a nálam jóval normálisabb, korombeli lányokkal mennék diszkóba, felszedni valami deszkáscsávót, vagy legalább annak öccsét, bátyját.
Mikor már túl volt a behergelős szakaszon, rádöbbent, hogy olyan jól csinálja, hogy a végére még valami nagyon bántót is oda tudna vágni a fejemhez, lezárva ezzel a "vitát".
- Nem tudom, hogy miért hiszed azt, hogy olyan nagy szám vagy... Azt hiszed, hogy te.... hogy te.....
És itt megakadt. Kis tanárfejében olyan kifejezések kavaroghattak, mint: azt hiszed, hogy te tojtad a ferdetornyot, vagy azt hiszed, hogy te találtad fel a spanyol viaszt. Nem tudta eldönteni, hogy az adott szövegkörnyezetben melyik lenne az esztétikusabb.
Állt csak az ajtóban, jelentőségteljesen felemelte jobb kezét, mint görög szónokok tették anno, mielőtt valami ma ia használt szállóige pattant ki nagy ógörögségükből, és újra nekifogott a pusztán anyai szeretetből jövő kioktatásomnak.
- Azt hiszed, hogy te... hogy te... te... hogy te ffff... hogy te fingtad a lófaszt?!
Minekutána Micimackó így megmondta nekem a magáét, és megdícsértem anyámat, hogy ilyen gyönyörű és átgondolt lebaszást még nem is kaptam tőle korábban, ráadásul felfedte előttem furcsa, már-már különlegesnek mondható képességeim egyikét, amiről nem is tudtam, hgy magaménak tudhatom; tiszteleteljesen, jókislány módjára megköszöntem, és azzal a lendülettel tovább olvastam Vámos Anya csak egy van című könyvét.
Író, szerkesztő, dalszövegíró.
Az IAT Kiadónál
megjelent kötetei:
Senki fája 2008
Kabátodra füstöt 2007
Tanulmányok 2006
Agria, Litera, Irodalmi Centrifuga, Kalligram, Nők Lapja, Dzsungel a szívben, A szív kutyája,
Dr Beat, Tilos Rádió
