Kiszáradásig
Volt már szerelmes. Történt már csoda. Volt, hogy önmagával megalkuvó racionalizmusát megrepesztette valami határtalan és megfogalmazhatatlan jó, a megalkuvást akaratlanul is igába döntötte egy-egy kapott, önkéntelen mosoly valakitől, aki minden gondolata alapját képezte a tudatában, de egyszer sem fordult elő, hogy távlatokban higgyen ebben a mértéktelen, kapott jóban. Nem tudta volna akkor még feldogozni, hogy kaphat egyáltalán valamit önzetlen adásból. Szerethetőségének tudata rémítette meg annyira, hogy túlbonyolítsa a legegyszerűbb gesztusok egymásra épülő, alapvető rendszerét, kimentve őt, saját maga által magára öltött komplexusai rendszeréből. Sebezhetővé vált éppen azáltal, hogy túlidealizált vágyképei sorra valósággá váltak, vagyis válhattak volna, ha hagyja. Önmagának szabott tehát korlátokat. Örömforrásait merítette ki kiszáradásig, ha azon kapta magát, hogy éppen boldog is lehetne, és ezek a források egy egységes biztonságérzetté formálódhattak volna, mert máris nem lett volna min filozofálni és álmodozni. Egyfelől kímélni akarta sebezhető magát, és elfojtásaival féken tartani a belőle kiáramoltatható, megrekedt szeretethullámot, másrészt, mindennél jobban vágyott arra, hogy adhasson és kaphasson is, tehát megfeleljen a tökéletes önző szerelemmodellnek, minthogy elméletei szerint a szerelem önzést vált ki az emberből, minthogy szerelmet akkor érez, ha adni és kapni vágy, vagy mindkettőt egyszerre, és szenved e két feltétlen összetevő valamelyikének hiányától. Most is szerelmes, s míg elméleteket gyárt, meghatározhatatlan időközönként rájön, hogy sosem volt még ennyire magányos és szerethető.
