1. rész
-Máris indulok. Mindjárt, csak egy utolsó korty kávét…
–El fogunk késni.
-Tudom, ne haragudj.
És valóban elkéstek, és senki nem haragudott. Az éves alapítványi bálról. A polgármester asszony mellé ültek, de a polgármester asszony nem az a beszédes típus. Igen, nem, valóban? Kár. A csirkeszárnyat késsel-villával ette, néha lopott pillantással sújtotta a táncoló anyukákat, és az anyukákkal táncoló polgármester urat. A nyakláncán ezüst egyiptomi élet kulcsa medál, mellette, egyazon láncra fűzve egy arany mérleg.
Táncoltak is. És közben arról beszélgettek, hogy mégiscsak el kéne menni arra a meghallgatásra vagy egyenesen a forgatásra, Laci úgyis elintézi neki, hogy biztosan megkapja a szerepet.
-Azért a meghallgatásra is illene elmenni, mindentől függetlenül. Nem csak úgy beállítani, hogy a Laci mondta, hogy jöhetek.
-Mit főzöl vacsira?
-Nem mondod, hogy még éhes vagy ezek után? Természetesen semmit.
-Na, legalább egy bundáskenyeret.
-No way. Hazamegyünk, és alszom.
Hazamentek, és aludtak. Abban a kockás pizsamában, amit senki sem láthat.
A forgatáson defibrilláltatta magát. Semmi pornó, kacajok, szájrapuszi vagy sóhajtozás, csak egy statisztaszerep egy készülő új sorozatban. A beteg nő, aki kicsit gyorsabban veszi a levegőt a kelleténél, aztán összeesik az utcán, jönnek a mentősök, beviszik, infúzió, oxigén maszk, aztán fennakad a szeme. Háromra ütöm. Egy-kettő-három és a hang. Megremegni, kizárólag a hang után, így élethű. Többször is elnevette magát, hogy mit keres itt az éjszaka kellős közepén egy műtőnek berendezett stúdióban, nyomtak rá abból a zselészerű anyagból is az ütés előtt, ne nevessen kérem, így nem tudunk haladni, ez itt munka kérem, már régen otthon lehetnénk.
A főorvos kifejezetten sármos volt, a kis borostás arcával és nagy szőrös ujjaival, a keze hideg, ahogy megmérte a pulzusát. Az ápolónő meg biztosan nem volt igazi ápolónő, neki is mindent háromszor kellett elmagyarázni, Bettikém, előbb engedje le az ágyat, csak utána jön a maszk. Nem, nem úgy, így. Előbb az ágyat, utána a maszk. Aztán hallotta szünetben, hogy bizonyos financiális problémákról beszéltek, mert azok kétségkívül felmerültek, és valaki biztos meghátrált, mivel soha nem veszi fel a telefont. A rendezőasszisztens tudja, hogy melyik operatőr hány cukorral issza a kávét, és senki nem adja oda az árát, biztos hozzádobják a fizetéséhez. És mindenkit Gábornak hívnak. És minden Gábor pontosan tudja, mikor melyiküknek szól az adott instrukció.
-Számíthatunk rád máskor is?
-Nem valószínű, túlzásokba azért ne essünk.
-Azért gondoltam, megkérdezem.
-Megkérdezted.
Hazafelé menet a Károly kert felé vette az irányt, a játszótér tele volt óvodásokkal. Az egyik kisfiú épp homokot próbált szitálni a másik fejére, az óvónő nem volt elég szemfüles. Megtette. A ruhájába, és ami rosszabb, a szemébe is jutott bőven, először nem tudta, hogyan reagáljon az ismeretlen érzésre, azonnal sírni kezdjen, vagy csak miután látványosan megijed. Ez utóbbit választotta. Annyira meghökkent arcot vágott, olyan mosolyogni valót, hogy az óvónő is megállt előtte egy pillanatra, mielőtt elkezdte kimosni a szeméből a homokot, menteni, ami menthető.
Ekkor meglátott egy padon ülő ismerős anyukát, aki akkor még nem volt anyuka, amikor megismerkedtek az egyetemen. A most már anyuka felállt, és sietős léptekkel egyenesen felé tartott. A bő pulóver látszólag még nagyobbá tette az eleve nagynak mutatkozó fenekét, arra gondolt magában, hogy olyan ez a jelenet, mintha a régi elanyukásodott egyetemi csoporttárs egy vígjáték mellékszereplője lenne, és ahogy közeledik felé, hangosan döngene alatta a játszótéri homokdűne.
-Szia, de régen láttalak. Hogy vagy? Mit csinálsz?
És ömlöttek belőle a szavak, a kérdések, a megalapozatlan feltevések, de mindeközben annyira kedvesen mosolygott, hogy egyszerűen válaszolni kellett. A haja tökéletesen és maradéktalanul a fejéhez simult, copfban kötötte össze hátul, ez a nő lófarkat növesztett az eltelt évek alatt. Meg feneket. Meg mintha nagyobb lenne az orra is. De a tekintete a régi. Naiv és nagylelkű. És látszólag elégedett az életével, akármi történik is vele. Még azt is elégedetten mesélte, hogy kétszer vetélt el, mielőtt megszületett Danika. Aki, mint kiderült, az elvetemült homokszitás. Aztán megígérte, hogy majd jelentkezik, nem úgy, mint eddig, hanem most tényleg jelentkezni fog, a szám a régi. Majd beülnek megint a Múzeumba salátázni, ahogy a vizsgaidőszakban annyiszor. Majd visszasietett Danikához, és észrevétlenül kicsavarta a kezéből a szitát.
-Milyen napod volt? A forgatás? Már azon túl, hogy biztos fáradt vagy, a Laci semmit nem változott, és ma megint összefutottál valamelyik régen nem látott, de legalább annyira elfelejtett ismerősöddel.
-Pont ilyen… De azért történt valami érdemleges. Te megfigyelted már, hogy a játszótéren a lelkes anyukák vagy túlöltöznek vagy nagyon rosszul?
-Mire akarsz kilyukadni?
-Hogy ha anyuka lennék, vajon köteles lennék-e copfot és segget növeszteni… mindegy. Csak úgy elgodolkodtam.
-Ha lányod lenne, megtanulnál például gyöngyöt fűzni. Ha fiad, biztos tudnád, mi az az Empire Earth.
-Most is tudom, mi az.
-Jó, mert van egy rakat öcséd. De sütni nem tudsz.
-Miért? Sütnöm is kéne?
-Minden bizonnyal.
Ez a téma már régóta foglalkoztatta. Hogy a nőknek mikor jön el az a pont az életükben, hogy nekiállnak sütni. Hogy kényszerét érzik annak, hogy süssenek. Hogy ez valami pótcselekvés vagy sütő hormonok keletkeznek a szervezetükben valamilyen külső inger hatására vagy egyszerűen csak unatkoznak vagy így akarnak integrálódni a többi anyuka alkotta társadalmi csoportba. Vagy ugyanaz a versenyszellem okozza, mint azt, hogy farsangra a gyereket úgy kell beöltöztetni, hogy nyilvánvaló legyen minden jelenlévő szülő számára, hogy ez a jelmez anyuka ötlete, sőt keze munkája. Milyen ügyesen varrta fel a kiegészítőket arra a vékony anyagra, milyen formatervezett az a fejfedő, milyen tökéletesen illik a topánka stílusa a tündérjelmezhez.
-Ha fiam lenne, biztos nem öltöztetném se cowboy-nak, se lovagnak vagy katonának. Meg vámpírnak és Batmannek sem. Az olyan snassz.
-És a fiad piszok szarul érezné magát a farsangon. Mert nem valószínű, hogy megértené négyévesen, hogy mi abban a rossz, hogy szembejön még két Batman a folyosón, és immár három Batman majszol lekváros kenyeret valamelyik sarokban.
-Jó, de az én fiam akkor se legyen holmi Batman. Még négyévesen se.
-Csak nem fogod Martin Luther Kingnek öltöztetni. Vagy nem is tudom, Órigenésznek, a gnoszticizmus atyjának…
-Pedig az milyen vicces lenne. „Minek öltöztél Danika? –persze Danika sem lenne…Soha… mire Danika: „Ojigenésznek”. De most komolyan. Miért sütnek a nők? Ez csak valami genetikai dolog lehet. Anyám sosem sütött, így én sem. Ági anyja süt, ő is. És már a kis Emese is. Mini gyúródeszkán mini kakaós csigákat.
-Szerintem a midlife krízis lehet a…
-Persze. Az ötéves Emesének. Midlife krízis…
-Koránérő típus. Figyelted, mekkora melle van?
-Hülye.
-Szendvicset?
-Kérek, de vaj nélkül.
-Tudom.
