2009. október 29., csütörtök

Ken, a Trelleborgi legendája 5.

Ken, a Trelleborgi legendája
5. rész
Meglátogatott ma Medve. „Csak épp erre jártam”, mondta. És már nagyon sokat hallott rólam. Mit mondtál neki, M.? Hogy szerelmi bánatában olyan magányos, pedig annyira igyekszik, hogy alapjában véve kedves fiú. És szórakoztató. És olyan daliás… Ezek után nem csodálom, ha Medve épp erre jár. Ne én legyek, kérlek, megint a felnőtt. Ha megkedvelsz valakit, aki nem az aktuális dán vikingpasid, azt nem az aktuális dán vikingpasiddal szokás megtárgyalni. Nyugodt, na az nem vagyok. Itt áll előttem, dehogyis áll, tornyosul fölém Medve, óriási szőrös tenyerével majd’ összeroppantja az enyémet, amikor kezet fogunk. „Nevem Medve.” „Én meg Ken vagyok. Pici, törékeny Ken.”

Nem fenyegetett meg, nem marcangolt szét ott helyben, csak medve létéhez képest viszonylag gyengéden megveregette a vállam. Ez legalább annyira rémisztő volt számomra, mintha idebrummogta volna, hogy meg ne próbáld, a nőmet, soha. Úgy éreztem, mintha ki sem nézné belőlem, hogy ha akarom, bármire képes vagyok. Hogy megtanulok dánul, és erekcióm is lesz egyszer. M. pedig komoly választás előtt áll.
Drága Medve. Ez már régen túlmutat a tudok-nem-tudok kérdésen, ez itt mát igen, a választásról szól. Hogy napcellákat és hőszivattyúkat működtessünk, napkollektorokat és biomasszát használjunk fűtéshez, vásárolhatunk hidrogén-technológiával vagy árammal működő autót is.
M. alternatív energiaforrása vagyok. Mint egy karcsú szélturbina. Ahogy áll magában a malom, csak nyeli el a levegőt, hasztalan. Ki gondoltam volna akkor, amikor sokáig azt hitték, dísz csak. Most egész Dánia energiaszükségletének 7%-át adják. A Föld légkörét évente másfél millió tonna szén-dioxid kibocsájtástól védik meg. A táj és az eszme is befogadta őket. Nemhogy hasztalanok, de egyenesen szükségszerűek.
Talán Medve nem elég nyitott ahhoz, hogy megértse a választás és változás szükségszerűségét; a lehetséges miértet, ha M. mellettem döntene. A különbség köztünk annyi, hogy míg Medve amiatt lesz féltékeny, hogy én kúrom majd a nőjét, elfelejt tudomást venni a reggeli kávékról, a csokoládéról, és az igyekezetről, amivel M-mel viszonyulunk egymáshoz az első perctől kezdve. Mert mi ketten, mint jó dánok, ilyen gyermeknemzethez illően ismerkedünk. Ez lesz a fegyverem a Medve elleni harcban. M-mel szembeni szakadatlan figyelmességem és alázatom. És a tény, hogy megadom neki a választás lehetőségét.

Ken, a Trelleborgi legendája 4.

Ken, a Trelleborgi legendája
4. rész
Emlékszem, mikor Barbie-val beköltöztünk az új házunkba, vidéken, a fű az ablakig ért. Ha nem jött a kertész, néha csukva kellett hagynunk az erkélyajtót, különben a katicabogarak ellepték az étkezőt. Volt, hogy Barbie toalett-szobájába is bemerészkedtek, csak úgy, kíváncsiságból. Egyszer egy sünpár is meglátogatott minket, Barbie nagyon megijedt, erősen a karomba kapaszkodott, egyenesen reszketett a félelemtől. Nagyon szép ház volt, mikor a házigazdánk idősebb lett, tinédzser, végigszeretkeztette velünk az összes szobát, az ikrekét is egyszer, Barbie zongoráját, a lépcsőházat, a rózsaszín liftet.

Most egy úgynevezett colony gardenben vagyunk (hf Enghave), M. pihenésre vágyott. Sok fiatal maga építkezik itt, a nagyváros peremén, agyagból, fából, vagy amit épp felkínál a természet. M. grønsagssuppe med bacon og gammeldags æblekage-ot készít vacsorára. A ház a régi házunkra emlékeztet. Mikor M. leült mellém az asztalhoz, és a combja az enyémhez ért. Mintha megdobbant volna a szívem. Csak egyszer ugyan, de nagyon különös érzés volt. Már el is felejtettem, milyen az, amikor szinte levegőt sem kapok, úgy összeszorul hirtelen a mellkasom. Vér árad szét egy pillanatra a karjaimban, igazi vér, átmelegíti a kemény vázat, amit bőrként viselek. Aztán megmerevedem újra.

Vacsora után odamentem M.-hez, és magamhoz öleltem. Köszönöm.- mondtam. „Selv tak”, válaszolta. A ruhákról, amiket két hete az autóban találtam, kiderült, együtt él valakivel. Neve Medve (Bjørn), és minden bizonnyal igazi farka is van.

2009. október 21., szerda

Ken, a Trelleborgi legendája 3.

Ken, a Trelleborgi legendája

3. rész

Kiszáll az autójából, és üdvözöl. „Har du sovet godt?” (Jól aludtál?) Közelebb lép, és megpróbál beletúrni a hajamba. Ez természetesen sohasem sikerülhet, mindenesetre kedves gesztus, és nagyon érzéki. Választ nem vár, de tudja, hogy igyekszem, és bármire képes vagyok, ha segít. „Jeg har sovet godt, tak.” Amikor először válaszoltam neki dánul, mérhetetlen hálát láttam a tekintetében, és elismerést, ami nagyon jót tesz most az önbizalmamnak. Amióta megismertem, éjjel-nappal tanulok, hogy minél többet megtudhassak róla. Talán ő lesz az, aki majd segít, hogyan kell ismét hús-vér embernek lennem.

Az esőt pedig kifejezetten szeretem. Először lepereg a bőrömről, koccan, pattog, aztán, mint az izzadságot, felszívja a testem. Ilyenkor megnő a térfogatom, és igazán erősnek érzem magam. Kihúzom a vállam, felemelem a fejem, így megyek az étkezőbe halért. A színem kifakult, többen meg is kérdezték, hogy nincs-e valami baj. Én csak mosolyogtam válaszul. Baj az nincs, csak nem vagyok hozzászokva az ilyen természeti erőkhöz. És az égre mutattam.

Ken, a Trelleborgi legendája 2.

Ken, a Trelleborgi legendája
2. rész
Igen, nagyon jól aludtam, köszönöm. Álmodtam is. A Nyugatinál cigarettát akartam venni a kisboltban, de csak lazacot lehetett kapni céklasalátával. Elindultam a Podmaniczkyn, eleredt az eső, úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Megszaporáztam a lépteim. Egy festő lábába ütközött a lábam, a földön ült, hátát a ház falának támasztva, és valami olyasmit énekelt, hogy jeg skal i biografen pa fredag klokken 7. Hogy moziba megy pénteken. Aztán felébredtem a puha dán ágyamban, a puha dán takaróm alól kikukucskáltam, hogy megnézzem, hány óra van. Nem késhetek el. Beiratkoztam ugyanis szabás-varrás tanfolyamra, mindemellett raku művészeteket is tanulok. Múlt héten vázát készítettem fehéragyagból. Táskát is varrtam már, kis virágmintásat.

Lépten-nyomon kommunikációs problémákba ütközöm. Sürgősen meg kell tanulnom dánul. Egyrészt, mert egy igazi dán beszéljen csak dánul; és mert megismerkedtem valakivel. Aki foglalkozik az összetörttel. Ilyenkor furcsa melegséget érzek szétáradni a testemben, éreztem már ilyet korábban is, csak még mindig szokatlan. A pavlovi reflexről nem is beszélve. Belém kondicionálták a félelmet. Ha jön a forróság, jön a hidegrázás is. Senki nem mondta, hogy ilyen bonyolult ez az emberlét. És patetikussá lesz a műanyag. És egy kis honvágyam is van ilyenkor. Hiányzik a Jaguárom, a liftes házam, a búvárfelszerelésem, és a szomszédok: a kék kisautó és a hajas baba.

2009. október 13., kedd

Ken, a Trelleborgi legendája 1.

Ken, a Trelleborgi legendája

1. rész

Ken vagyok. Kortalan. Budapestről. Szerelmes. (Köszönjük, Kenny. Tapsoljuk meg Kenny-t!) Köszönöm. De ha kérhetem, maradjunk a Kennél! Elmenekültem. Gondoltam, ha az ember dán lesz, az csak jót tehet az összetört (állítólag fiatal) játékszívnek. Külföldi, otthon ismeretlen technikákkal összeragaszthatják, vagy egyszerűen csak ott lehet hagyni. (Össze lehet! Itt lehet!) Derű van bennem, ami ebből az ismeretlen gyógyírból táplálkozik, most a kezdetekben lendület. (Hajrá Ken! Kitartás! Szép volt Ken!)

Barbie-val szép volt. Érzelmeket tapasztalni, élni egy kicsit, igazi levegőt lélegezni. Mint egy ember. Megérinteni, tapintani, megérintve lenni. Talán ezt hívják mézesmadzag-effektusnak. Egy műanyag emberrel szemben picit disznóság ugyan, életre kelteni aztán „visszaműanyagizálni”, de lehet, hogy ez is az emberlét része. Megtapasztalni a fájdalmat, a szégyent.

Feladatom van tehát. Összeragasztani vagy ott hagyni. Mert ilyen állapotban vissza nem térhet az országba, hiszen száműzték, a szeretett, az érzékelt, a tapintott nem tart rá igényt többé. Hiszen ő is ember, változóban, már összetörve, és megérintve mások által is. Egy gumiember pedig hogyan is vehetné fel velük a versenyt? Még egy igazi farkam sincs. (De majd lesz!)

Szőke vagy barna hajú gumibaba vagyok. Bátor vagyok és erős, jeg er stærk som en okse. Fizikai fájdalmat nem érzek. Akkor sem, ha letépitek a fejem, ha kiesik valamelyik karom. Akár meg is szégyeníthettek, hogy lányhajat ragasztotok a fejemre, kisminkeltek, a sarokba állítva tojást hajigáltok az amúgy tökéletes ívű arcomba. Nem számít. Egy dán amúgy se hisztizzen!

nevezzük nevén avagy...

Nevezzük nevén,
avagy:
idősebb Varga István miért buzizik
című novella



„Ejj, te rusnya, öreg leszbi” mormogta idősebb Varga István az erkélyen állva. Ha bemutatkozna, talán hozzátenné: nyugdíjas ház, hatodik emeleti lakos, nyugalmazott katonatiszt. Nem összekeverendő ifj. Varga Istvánnal, az unokájával, akit a napokban hagyott el a barátnője, de erről majd később.

„Ejj, te rusnya, öreg leszbi” mondta ismét, megszívta a fogát, és visszavonult a nappaliba. A megszólítás egy padon ülő, szintén idős nőnek szólt, aki kosarat adott a mi fotelban elterülő Pistánknak. István erejét felülmúló szótári eszmefuttatásba látszott bocsátkozni. Nagyon meg akarta érteni ezt a dolgot. Saját reakcióit, és hogy miért nem kellett a nőnek.

Ejj, kezdte, ez egy indulatszó; falun ezt így volt szokás, ahol nevelkedett. Te, folytatta, személyes névmás. Rusnya az egy jelző, amit a düh formált a tudatában. Leszbi… itt tulajdonnév, hosszabb formájában… és itt elakadt. Leszbikus? Honnan ez a szó?

Ifj. Varga Istvántól vehette át, onnan épült bele észrevétlenül aktív, személyes szótárába, mint valami fátyolos, de kétségkívül játékosan hangzó, valahogy mégis pejoratív értelemmel bíró kifejezés. Használjuk azon nők esetében, akik érthetetlen módon nem rajonganak értünk, férfiakért, gondolta István. Használta ifj. István a volt párjára, aki egy másik nővel él inkább (és huncutkodik, panaszkodott minap az unoka), szóval nővel él inkább, mint a szeretett unokával. „De hát mi a jóistenért jobb annak a lánynak, ha egy másik lányra főz meg takarít?? (a huncutkodnit nem egészen értette). A Babika, ott a padon, él inkább egyedül, mint velem??” morfondírozott tovább István.

Leszbikus. Lesz-bi-kus. Ízlelgette a szót az idősebb. Mit is jelent ez? Leszbikus. Olyan nő, aki egy férfival kevesebb, mint a többi nő. Aki más nőkért elhagyja a férfit, vagy egyáltalán nem is bonyolódik kapcsolatba egy férfival, hogy más nőkkel huncutkodhasson. Olyan nő, aki nem mondja, hogy „jó estét, István, milyen délceg maga még most is”. Aki mégis különös, kislányos bájjal mosolyog, ha átjön hozzá teázni a szomszédasszony esténként. Leszbikus az, aki táncra perdül a közös vasárnapi kóruspróbán, ha mellé ül az Editke, és végig susmutolhatnak, mint két kamaszlány.

A Pisti viszont nem mondta, hogy mi lesz velünk ezután. Hogy a barátnők visszatérnek-e férjeikhez, párjukhoz. Hogy mikor unnak rá egymásra, a két lány, a két nő, a Babika és az Edit. Meddig alkotnak még, és harcolnak, makacsok a lányok, mi meg itt ülünk a fotelben kirekesztve. Csak nyalják-falják egymást, mézes bödön az ő testük, méhet rajzolnak az ajkaikra, miket hordok itt össze.

Édes, drága Babikám.

reggeli és törölköző

Reggeli és törölköző


Vasárnap reggel. Egy átlagos anyás ébresztő négy szakasza a következő:

Anyám beront a szobámba, elhúzza a függönyt, kinyitja az ablakot, majd összeszedi a ruháimat a földről. „Miért nem tudod a helyére tenni ezeket, pont ugyanannyi idő lenne, mint széthajigálni. Gyere ki, kész az izé.” És elviharzik. Mint aki hajnal öt óta fent van (biztos fent is van), már ki is takarított, meg is főzött, kimosott. Kivasalni, azt biztos nem, azért még visszajön, hogy emlékeztessen rá, az az én dolgom. Ennek tudatában alszom tovább.

A második lépés előtti átvezető szakasz értelmében, anyám ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy véletlennek tűnő, pazar zajorgiát csapjon. Bedübörög a szobám melletti fürdőbe (mintha nem lenne másik három csak ezen a szinten), leveri a csapról a fogkeféket, fél percen keresztül folyamatosan szentségel, ekkor egy pillanatra magamhoz térek. Kíváncsi vagyok.

Anyámnál káromkodás tekintetében színesebb, gazdagabb kelléktárral rendelkező teremtést keresve sem talál az ember lánya. Anyám tudat alatt, szinte zsigerből teremt a fogkeféből „mit keres itt ez a sok lófasz”-t, megszemélyesítései egyszerűen bámulatosak. Most biztos elfelejtette, hogy az előbb mosta ki az összes törölközőt, mert kikiabál apámnak, hogy: „Hozzál már be légy szíves egy vizes szart!”. Apám pedig, mint mindenki a családban, máris tudja, mire gondolt az anyám. Visszaalszom.

Néhány perc múlva nyílik az ajtó. Anyám húsz év együttélés után is naiv meglepettséggel konstatálja félhangosan, hogy még csak pozíciót sem változtattam azóta, hogy legutóbb itt járt. Ilyenkor jön a “szépenkérlek” szakasz. Feltûnõ hirtelenséggel hangnemet vált, a vasárnap reggelt boldognak, sõt szeretetteljesnek éli meg, és próbálja ezt az érzést másokra is ráerõszakolni.

„Na. Ne lustálkodj annyit, kelj fel, szépen kérlek, kint vár a reggelid.” Ilyenkor újra a megfelelő szavakkal telítődnek a mondatok, sehol egy szar meg lófaszt, eszébe jutnak olyan alapvető szavak, mint a „reggeli” vagy „törölköző”, és kedves, anyamosoly ül az arcára. Még lehet, hogy valóban el is érzékenyül egy pillanatra, hogy milyen szép nagylánya van, aki még azt is elfogadja, hogy alkalomadtán reggelit készítsenek neki. Megáll az ágyam végében, elmélázik, ha nem vigyázok, még dalra is fakad, hogy jó reggelt, itt a tej, kótyagos a fej stb.

Ez senkinek nem lenne jó, tehát közbelépek. Látványosan egyik oldalamról a másikra fordulok, jelezve, hogy ezzel semmire nem megy, de ha nagyon ragaszkodik hozzá, várom az újabb, leleményes próbálkozást. Sértődötten elviharzik.

A harmadik, a családban a „lassú-lelketlen” néven elhíresült szakasz, amikor anyám lassan közeledik. Hallom, ahogy az ajtóm előtt áll a megfelelő pillanatot várva, amikor támadhat. Gondosan összeszedi a gondolatatit, érveket, ellenérveket gyűjt arra az esetre, ha válaszolnék, arra is, ha nem (ez esetben anyámat hosszú monologizálásra kényszerítve). Válaszaimtól és felkészültségi állapotától függően a beszéd akár hét-nyolc percre is elnyúlhat. Ezt sem akarjuk, ugye.

Áll tehát az ajtó előtt, és vár. Majd lassan lenyomja a kilincset. A rendszer hatékonyságát mutatja, hogy már ekkor érzem az első lelkiismeret-furdalás hullámot, hogy ma is hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok, kvázi belekényszerítettem a saját, szeretett anyámat egy ilyen kellemetlennek ígérkező beszélgetésbe, lerombolva ezzel az előző szakaszban már egyszer sikeresen felépített „az én szép nagylányom”-imidzsemet. Amihez pedig elég lett volna végig hallgatni a dalt.

De most itt vagyunk, és számolhatom a negatív jelzőket, melynek száma megegyezik a lelkifurdalás hullámok számával. Anyám még mindig az ajtóban, én az ágyban, mindketten nagy levegőt veszünk, és belekezd a mondandójába. Hogy én milyen lelketlen (1) vagyok, a bunkóságról és önzőségről nem is beszélve (2, 3), ebben a házban mindent õ csinál, egyedül, vasárnap, amikor… itt el lehet bóbiskolni, mert megfigyelésem szerint, ha eljut az „egyedül én” részhez, akkor meg sem áll addig, hogy a „mama is szegény” stb.

A „mama is szegény” mindig anyám önvitájának a tetőpontja, addig nem vár helyeslést. Itt viszont megakad. Buzdítani kell, elég egy bólintás, vigyort azt ne, mert akkor egészen ebédig is elhúzódhat az áramlat és az „aránytalanul és következetlenül öröklődtek benned az én és apád génjei” szakaszt (anyám-4, apám-5) is érinthetjük közvetetten, amihez van, hogy túl fáradt vagyok. Elég tehát egy bólintás. „A mama is szegény, hálátlanok vagytok mind, meg is értem, ha már sütni sincs kedve nektek (ez lehet a hatodik)!!”.

Mivel hagytam, hogy végig mondja a beszédet, már arra sincs esélyem, hogy a végén reagáljak valamit, máris elillan. Egy órás fegyverszünet következik. Majd az utolsó felvonás.

A negyedik, és egyben a vasárnap reggeli anyás ébresztő utolsó szakaszát nevezik „nyitott szakasznak”. Tényezői anyám kitartása, hogy bizonyítsa, hogy mivel az anyám, biztosan övé az utolsó szó, továbbá az előző szakaszban felállított lelkiismeret-furdalás szintem.

Nyitott szakasz, mert két befejezésre számíthatok. Ha anyám kitartó, a negyedik szakasz megpróbáltatásait sikeresen levezetve (további főzés, sütés, az öcsémen csattanó anyai ostor) újra benyit a szobámba. Ekkor olyan dolgokat mond, ami jobban sért a fülem még a reggeli hat órás dübörgésnél is.

Felsorolja az aznapi teendőket. Így a vasalást, a felmosást, az ablakpucolást, a délutáni fűnyírást, és lassan elérkezik az a pont, amikor álmomból felverve is megértem, hogy ha nem kelek fel most azonnal, hajnalig dolgozhatok. Ha pedig a kelleténél jobban feldühítettem az elmúlt másfél órában, még olyan extra munkákat is rám ver, mint a virágültetés és kocsimosás, ami viszont nem túl diplomatikus, minthogy ezek mind az ő feladatai lennének. Nem érdemes tehát megvárni, hogy igazán felhergelje magát.

A záró szakasz pozitívabb kimenetele, (ilyenkor jobban szeretem, mint valaha), hogy egész egyszerűen leteszi a fegyvert, és belenyugszik végre (amit ő maga is rendszerint hangoztat), hogy márpedig olyan vagyok, mint az apám. Dagadt, ronda és sznob, mint legtöbb vitánk záró aktusa számára korántsem megnyugtató, én viszont tovább alhatok.

Ilyenkor csak ebédnél találkozunk, megeszem a kihűlt, ugyanakkor ilyen stresszes reggel után igazán jóleső anyai reggelit, jókislány módjára megköszönöm, és anyámra mosolygok. Egy anyának pedig bármilyen meglepő (ezt ő soha nem mondaná ki hangosan), fő a béke a házban. Kutya kötelessége visszamosolyogni. Különösen vasárnap.

ezer csókok

Ezer csókok

Besötétedett.

A körúton, ahogy megyek,
Fénylik bennem, ami voltál.
Mint titkot, úgy rejtegetlek,
Kabátom alatt az Oktogonnál.

Nem tudja más, hogy egyszer a hídon,
Fényes nappal csókoltalak.
Este a szigeten, éjjel a Jászain,
Hajnalban egy kapualj alatt,

Volt csók a Dunán, a hegyen,
Egyszer az Astorián,
Pesti csókok ezek, csak néhány
- hogy legyen-, volt Budán.

Most összeszedem, ami volt.
Mind az ezer csókokat.
Ez az egy még, itt a zsebben,
Ez valahogy itt maradt.

Fénylik bennem, kabátom alatt
Az utolsó, ami voltál.
A körúton, ahogy megyek haza,
Az esti Oktogonnál.

az új szeretőnek

Az új szeretőnek


Mint egy barlang falain az ábrák,
Ezer megtörtént maradéka vagy.
Alakká csak az új ember formál,
Ki a látotthoz értelmezést ad.

A múltat csak gondolja. Újraértelmez.
Alszik addig az ábrák mögött a Szellem.
Vagy hangulat, mire senki nem gondolt,
Aki odafestett, talán még ő sem.

Az árkaid két képfoszlány között,
Az anyagprés, amin elvégezte dolgát
Marad rejtve a gondolat mögött
Mielőtt még egyszer újragondolnák.

„Te mit felejtettél?” Kérdezné ott állva
Az ember, ki még többet felejtett.
„Kirajzolódnék.” Mondanád.
Felette a kép s árnyékom tebenned

Kibontja magát, hogy óriássá váljon.
„Feledni őt, az nem ilyen egyszerű”.
Eszedbe jutnék, ahogy színeztelek,
Lennél szép és nem csak középszerű,

És az emlék, ami egykor voltál,
Előtűnik az ember feje felett
S a léted, mit egykor tőlem kaptál
A félelme lesz, de egy teljesség benned.