Reggeli és törölköző
Vasárnap reggel. Egy átlagos anyás ébresztő négy szakasza a következő:
Anyám beront a szobámba, elhúzza a függönyt, kinyitja az ablakot, majd összeszedi a ruháimat a földről. „Miért nem tudod a helyére tenni ezeket, pont ugyanannyi idő lenne, mint széthajigálni. Gyere ki, kész az izé.” És elviharzik. Mint aki hajnal öt óta fent van (biztos fent is van), már ki is takarított, meg is főzött, kimosott. Kivasalni, azt biztos nem, azért még visszajön, hogy emlékeztessen rá, az az én dolgom. Ennek tudatában alszom tovább.
A második lépés előtti átvezető szakasz értelmében, anyám ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy véletlennek tűnő, pazar zajorgiát csapjon. Bedübörög a szobám melletti fürdőbe (mintha nem lenne másik három csak ezen a szinten), leveri a csapról a fogkeféket, fél percen keresztül folyamatosan szentségel, ekkor egy pillanatra magamhoz térek. Kíváncsi vagyok.
Anyámnál káromkodás tekintetében színesebb, gazdagabb kelléktárral rendelkező teremtést keresve sem talál az ember lánya. Anyám tudat alatt, szinte zsigerből teremt a fogkeféből „mit keres itt ez a sok lófasz”-t, megszemélyesítései egyszerűen bámulatosak. Most biztos elfelejtette, hogy az előbb mosta ki az összes törölközőt, mert kikiabál apámnak, hogy: „Hozzál már be légy szíves egy vizes szart!”. Apám pedig, mint mindenki a családban, máris tudja, mire gondolt az anyám. Visszaalszom.
Néhány perc múlva nyílik az ajtó. Anyám húsz év együttélés után is naiv meglepettséggel konstatálja félhangosan, hogy még csak pozíciót sem változtattam azóta, hogy legutóbb itt járt. Ilyenkor jön a “szépenkérlek” szakasz. Feltûnõ hirtelenséggel hangnemet vált, a vasárnap reggelt boldognak, sõt szeretetteljesnek éli meg, és próbálja ezt az érzést másokra is ráerõszakolni.
„Na. Ne lustálkodj annyit, kelj fel, szépen kérlek, kint vár a reggelid.” Ilyenkor újra a megfelelő szavakkal telítődnek a mondatok, sehol egy szar meg lófaszt, eszébe jutnak olyan alapvető szavak, mint a „reggeli” vagy „törölköző”, és kedves, anyamosoly ül az arcára. Még lehet, hogy valóban el is érzékenyül egy pillanatra, hogy milyen szép nagylánya van, aki még azt is elfogadja, hogy alkalomadtán reggelit készítsenek neki. Megáll az ágyam végében, elmélázik, ha nem vigyázok, még dalra is fakad, hogy jó reggelt, itt a tej, kótyagos a fej stb.
Ez senkinek nem lenne jó, tehát közbelépek. Látványosan egyik oldalamról a másikra fordulok, jelezve, hogy ezzel semmire nem megy, de ha nagyon ragaszkodik hozzá, várom az újabb, leleményes próbálkozást. Sértődötten elviharzik.
A harmadik, a családban a „lassú-lelketlen” néven elhíresült szakasz, amikor anyám lassan közeledik. Hallom, ahogy az ajtóm előtt áll a megfelelő pillanatot várva, amikor támadhat. Gondosan összeszedi a gondolatatit, érveket, ellenérveket gyűjt arra az esetre, ha válaszolnék, arra is, ha nem (ez esetben anyámat hosszú monologizálásra kényszerítve). Válaszaimtól és felkészültségi állapotától függően a beszéd akár hét-nyolc percre is elnyúlhat. Ezt sem akarjuk, ugye.
Áll tehát az ajtó előtt, és vár. Majd lassan lenyomja a kilincset. A rendszer hatékonyságát mutatja, hogy már ekkor érzem az első lelkiismeret-furdalás hullámot, hogy ma is hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok, kvázi belekényszerítettem a saját, szeretett anyámat egy ilyen kellemetlennek ígérkező beszélgetésbe, lerombolva ezzel az előző szakaszban már egyszer sikeresen felépített „az én szép nagylányom”-imidzsemet. Amihez pedig elég lett volna végig hallgatni a dalt.
De most itt vagyunk, és számolhatom a negatív jelzőket, melynek száma megegyezik a lelkifurdalás hullámok számával. Anyám még mindig az ajtóban, én az ágyban, mindketten nagy levegőt veszünk, és belekezd a mondandójába. Hogy én milyen lelketlen (1) vagyok, a bunkóságról és önzőségről nem is beszélve (2, 3), ebben a házban mindent õ csinál, egyedül, vasárnap, amikor… itt el lehet bóbiskolni, mert megfigyelésem szerint, ha eljut az „egyedül én” részhez, akkor meg sem áll addig, hogy a „mama is szegény” stb.
A „mama is szegény” mindig anyám önvitájának a tetőpontja, addig nem vár helyeslést. Itt viszont megakad. Buzdítani kell, elég egy bólintás, vigyort azt ne, mert akkor egészen ebédig is elhúzódhat az áramlat és az „aránytalanul és következetlenül öröklődtek benned az én és apád génjei” szakaszt (anyám-4, apám-5) is érinthetjük közvetetten, amihez van, hogy túl fáradt vagyok. Elég tehát egy bólintás. „A mama is szegény, hálátlanok vagytok mind, meg is értem, ha már sütni sincs kedve nektek (ez lehet a hatodik)!!”.
Mivel hagytam, hogy végig mondja a beszédet, már arra sincs esélyem, hogy a végén reagáljak valamit, máris elillan. Egy órás fegyverszünet következik. Majd az utolsó felvonás.
A negyedik, és egyben a vasárnap reggeli anyás ébresztő utolsó szakaszát nevezik „nyitott szakasznak”. Tényezői anyám kitartása, hogy bizonyítsa, hogy mivel az anyám, biztosan övé az utolsó szó, továbbá az előző szakaszban felállított lelkiismeret-furdalás szintem.
Nyitott szakasz, mert két befejezésre számíthatok. Ha anyám kitartó, a negyedik szakasz megpróbáltatásait sikeresen levezetve (további főzés, sütés, az öcsémen csattanó anyai ostor) újra benyit a szobámba. Ekkor olyan dolgokat mond, ami jobban sért a fülem még a reggeli hat órás dübörgésnél is.
Felsorolja az aznapi teendőket. Így a vasalást, a felmosást, az ablakpucolást, a délutáni fűnyírást, és lassan elérkezik az a pont, amikor álmomból felverve is megértem, hogy ha nem kelek fel most azonnal, hajnalig dolgozhatok. Ha pedig a kelleténél jobban feldühítettem az elmúlt másfél órában, még olyan extra munkákat is rám ver, mint a virágültetés és kocsimosás, ami viszont nem túl diplomatikus, minthogy ezek mind az ő feladatai lennének. Nem érdemes tehát megvárni, hogy igazán felhergelje magát.
A záró szakasz pozitívabb kimenetele, (ilyenkor jobban szeretem, mint valaha), hogy egész egyszerűen leteszi a fegyvert, és belenyugszik végre (amit ő maga is rendszerint hangoztat), hogy márpedig olyan vagyok, mint az apám. Dagadt, ronda és sznob, mint legtöbb vitánk záró aktusa számára korántsem megnyugtató, én viszont tovább alhatok.
Ilyenkor csak ebédnél találkozunk, megeszem a kihűlt, ugyanakkor ilyen stresszes reggel után igazán jóleső anyai reggelit, jókislány módjára megköszönöm, és anyámra mosolygok. Egy anyának pedig bármilyen meglepő (ezt ő soha nem mondaná ki hangosan), fő a béke a házban. Kutya kötelessége visszamosolyogni. Különösen vasárnap.
Vasárnap reggel. Egy átlagos anyás ébresztő négy szakasza a következő:
Anyám beront a szobámba, elhúzza a függönyt, kinyitja az ablakot, majd összeszedi a ruháimat a földről. „Miért nem tudod a helyére tenni ezeket, pont ugyanannyi idő lenne, mint széthajigálni. Gyere ki, kész az izé.” És elviharzik. Mint aki hajnal öt óta fent van (biztos fent is van), már ki is takarított, meg is főzött, kimosott. Kivasalni, azt biztos nem, azért még visszajön, hogy emlékeztessen rá, az az én dolgom. Ennek tudatában alszom tovább.
A második lépés előtti átvezető szakasz értelmében, anyám ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy véletlennek tűnő, pazar zajorgiát csapjon. Bedübörög a szobám melletti fürdőbe (mintha nem lenne másik három csak ezen a szinten), leveri a csapról a fogkeféket, fél percen keresztül folyamatosan szentségel, ekkor egy pillanatra magamhoz térek. Kíváncsi vagyok.
Anyámnál káromkodás tekintetében színesebb, gazdagabb kelléktárral rendelkező teremtést keresve sem talál az ember lánya. Anyám tudat alatt, szinte zsigerből teremt a fogkeféből „mit keres itt ez a sok lófasz”-t, megszemélyesítései egyszerűen bámulatosak. Most biztos elfelejtette, hogy az előbb mosta ki az összes törölközőt, mert kikiabál apámnak, hogy: „Hozzál már be légy szíves egy vizes szart!”. Apám pedig, mint mindenki a családban, máris tudja, mire gondolt az anyám. Visszaalszom.
Néhány perc múlva nyílik az ajtó. Anyám húsz év együttélés után is naiv meglepettséggel konstatálja félhangosan, hogy még csak pozíciót sem változtattam azóta, hogy legutóbb itt járt. Ilyenkor jön a “szépenkérlek” szakasz. Feltûnõ hirtelenséggel hangnemet vált, a vasárnap reggelt boldognak, sõt szeretetteljesnek éli meg, és próbálja ezt az érzést másokra is ráerõszakolni.
„Na. Ne lustálkodj annyit, kelj fel, szépen kérlek, kint vár a reggelid.” Ilyenkor újra a megfelelő szavakkal telítődnek a mondatok, sehol egy szar meg lófaszt, eszébe jutnak olyan alapvető szavak, mint a „reggeli” vagy „törölköző”, és kedves, anyamosoly ül az arcára. Még lehet, hogy valóban el is érzékenyül egy pillanatra, hogy milyen szép nagylánya van, aki még azt is elfogadja, hogy alkalomadtán reggelit készítsenek neki. Megáll az ágyam végében, elmélázik, ha nem vigyázok, még dalra is fakad, hogy jó reggelt, itt a tej, kótyagos a fej stb.
Ez senkinek nem lenne jó, tehát közbelépek. Látványosan egyik oldalamról a másikra fordulok, jelezve, hogy ezzel semmire nem megy, de ha nagyon ragaszkodik hozzá, várom az újabb, leleményes próbálkozást. Sértődötten elviharzik.
A harmadik, a családban a „lassú-lelketlen” néven elhíresült szakasz, amikor anyám lassan közeledik. Hallom, ahogy az ajtóm előtt áll a megfelelő pillanatot várva, amikor támadhat. Gondosan összeszedi a gondolatatit, érveket, ellenérveket gyűjt arra az esetre, ha válaszolnék, arra is, ha nem (ez esetben anyámat hosszú monologizálásra kényszerítve). Válaszaimtól és felkészültségi állapotától függően a beszéd akár hét-nyolc percre is elnyúlhat. Ezt sem akarjuk, ugye.
Áll tehát az ajtó előtt, és vár. Majd lassan lenyomja a kilincset. A rendszer hatékonyságát mutatja, hogy már ekkor érzem az első lelkiismeret-furdalás hullámot, hogy ma is hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok, kvázi belekényszerítettem a saját, szeretett anyámat egy ilyen kellemetlennek ígérkező beszélgetésbe, lerombolva ezzel az előző szakaszban már egyszer sikeresen felépített „az én szép nagylányom”-imidzsemet. Amihez pedig elég lett volna végig hallgatni a dalt.
De most itt vagyunk, és számolhatom a negatív jelzőket, melynek száma megegyezik a lelkifurdalás hullámok számával. Anyám még mindig az ajtóban, én az ágyban, mindketten nagy levegőt veszünk, és belekezd a mondandójába. Hogy én milyen lelketlen (1) vagyok, a bunkóságról és önzőségről nem is beszélve (2, 3), ebben a házban mindent õ csinál, egyedül, vasárnap, amikor… itt el lehet bóbiskolni, mert megfigyelésem szerint, ha eljut az „egyedül én” részhez, akkor meg sem áll addig, hogy a „mama is szegény” stb.
A „mama is szegény” mindig anyám önvitájának a tetőpontja, addig nem vár helyeslést. Itt viszont megakad. Buzdítani kell, elég egy bólintás, vigyort azt ne, mert akkor egészen ebédig is elhúzódhat az áramlat és az „aránytalanul és következetlenül öröklődtek benned az én és apád génjei” szakaszt (anyám-4, apám-5) is érinthetjük közvetetten, amihez van, hogy túl fáradt vagyok. Elég tehát egy bólintás. „A mama is szegény, hálátlanok vagytok mind, meg is értem, ha már sütni sincs kedve nektek (ez lehet a hatodik)!!”.
Mivel hagytam, hogy végig mondja a beszédet, már arra sincs esélyem, hogy a végén reagáljak valamit, máris elillan. Egy órás fegyverszünet következik. Majd az utolsó felvonás.
A negyedik, és egyben a vasárnap reggeli anyás ébresztő utolsó szakaszát nevezik „nyitott szakasznak”. Tényezői anyám kitartása, hogy bizonyítsa, hogy mivel az anyám, biztosan övé az utolsó szó, továbbá az előző szakaszban felállított lelkiismeret-furdalás szintem.
Nyitott szakasz, mert két befejezésre számíthatok. Ha anyám kitartó, a negyedik szakasz megpróbáltatásait sikeresen levezetve (további főzés, sütés, az öcsémen csattanó anyai ostor) újra benyit a szobámba. Ekkor olyan dolgokat mond, ami jobban sért a fülem még a reggeli hat órás dübörgésnél is.
Felsorolja az aznapi teendőket. Így a vasalást, a felmosást, az ablakpucolást, a délutáni fűnyírást, és lassan elérkezik az a pont, amikor álmomból felverve is megértem, hogy ha nem kelek fel most azonnal, hajnalig dolgozhatok. Ha pedig a kelleténél jobban feldühítettem az elmúlt másfél órában, még olyan extra munkákat is rám ver, mint a virágültetés és kocsimosás, ami viszont nem túl diplomatikus, minthogy ezek mind az ő feladatai lennének. Nem érdemes tehát megvárni, hogy igazán felhergelje magát.
A záró szakasz pozitívabb kimenetele, (ilyenkor jobban szeretem, mint valaha), hogy egész egyszerűen leteszi a fegyvert, és belenyugszik végre (amit ő maga is rendszerint hangoztat), hogy márpedig olyan vagyok, mint az apám. Dagadt, ronda és sznob, mint legtöbb vitánk záró aktusa számára korántsem megnyugtató, én viszont tovább alhatok.
Ilyenkor csak ebédnél találkozunk, megeszem a kihűlt, ugyanakkor ilyen stresszes reggel után igazán jóleső anyai reggelit, jókislány módjára megköszönöm, és anyámra mosolygok. Egy anyának pedig bármilyen meglepő (ezt ő soha nem mondaná ki hangosan), fő a béke a házban. Kutya kötelessége visszamosolyogni. Különösen vasárnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése