1. rész
Ken vagyok. Kortalan. Budapestről. Szerelmes. (Köszönjük, Kenny. Tapsoljuk meg Kenny-t!) Köszönöm. De ha kérhetem, maradjunk a Kennél! Elmenekültem. Gondoltam, ha az ember dán lesz, az csak jót tehet az összetört (állítólag fiatal) játékszívnek. Külföldi, otthon ismeretlen technikákkal összeragaszthatják, vagy egyszerűen csak ott lehet hagyni. (Össze lehet! Itt lehet!) Derű van bennem, ami ebből az ismeretlen gyógyírból táplálkozik, most a kezdetekben lendület. (Hajrá Ken! Kitartás! Szép volt Ken!)
Barbie-val szép volt. Érzelmeket tapasztalni, élni egy kicsit, igazi levegőt lélegezni. Mint egy ember. Megérinteni, tapintani, megérintve lenni. Talán ezt hívják mézesmadzag-effektusnak. Egy műanyag emberrel szemben picit disznóság ugyan, életre kelteni aztán „visszaműanyagizálni”, de lehet, hogy ez is az emberlét része. Megtapasztalni a fájdalmat, a szégyent.
Feladatom van tehát. Összeragasztani vagy ott hagyni. Mert ilyen állapotban vissza nem térhet az országba, hiszen száműzték, a szeretett, az érzékelt, a tapintott nem tart rá igényt többé. Hiszen ő is ember, változóban, már összetörve, és megérintve mások által is. Egy gumiember pedig hogyan is vehetné fel velük a versenyt? Még egy igazi farkam sincs. (De majd lesz!)
Szőke vagy barna hajú gumibaba vagyok. Bátor vagyok és erős, jeg er stærk som en okse. Fizikai fájdalmat nem érzek. Akkor sem, ha letépitek a fejem, ha kiesik valamelyik karom. Akár meg is szégyeníthettek, hogy lányhajat ragasztotok a fejemre, kisminkeltek, a sarokba állítva tojást hajigáltok az amúgy tökéletes ívű arcomba. Nem számít. Egy dán amúgy se hisztizzen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése