Ken, a Trelleborgi legendája
9. rész
Nincs már sok időnk. Két hét csak, és vissza kell, hogy térjek az országba, amihez megannyi gyönyörű, de legalább ugyanannyi kellemetlen emlék köt. Ha mindenképp meg kell magyaráznom, hogy miért döntöttem így, azt mondanám, hogy mindennek a valahogyan mégis belém szorult racionalizmus az oka.
Átléptem határokat. Szabályokat szegtem, egy kicsit csaltam is, és teremtettem, és elragadott az általam teremtett. Mesevilágból mesevilágba. Rá kellett, hogy döbbenjek, hogy a valóság, amiben élni szerettem volna, csak attól válik valósággá, hogy én azzá nyilvánítom és ragaszkodva az elképzeléseimhez, valósághűen élek benne.
Mértéket tartani. Hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, amiket Barbie hányattatásaim kezdetén. És most itt ülök a melegben, a kandalló előtt, a dombok mintha összementek volna amióta itt lakunk, pedig csak ismerősebbek. M. mindig kerülő úton jön haza, a tisztás felől, hogy ne találkozzon Medvével, aki a nap nagy részét itt tölti az erdőben, hallom, ha néha üvölt, ahogy egyre elkeseredettebben keresi a ház felé vezető utat. Mi ebből a valóság?
Hogy érzelmekkel és életekkel játszom, és bár nem értem, hogy miért járnak múzeumba az emberek, és egy műalkotás mitől válik műalkotássá, azt biztosan tudom, hogy mihez van jogom, és mihez nincs. A még át nem alakult részem küzd az átalakulttal. Vágyom az érintést, az ízeket és még ismeretlen hangulatokat, közben mintha összeszorult volna a gyomrom. Ez a bűntudat? Szabad ilyet? Emberföldön annyira embernek lenni, hogy hagyjam Medvét, hadd keresse meg az utat egyedül, miután én magam voltam az, aki letérítette róla?
Hagyjam, hogy M. belém szeressen, amikor én magam sem tudom, hogy mi igazán a szerelem? Elfogadhatom egy ország vendégszeretetét anélkül, hogy viszonoznám azt? Brumm-brumm. Emlékszem a kezemben a szőrös kéz érintésére, mennyire tiszteletet parancsolt. Most M. nyitja az ajtót, csókkal üdvözöl, sugárzik, ahogyan kipakolja a kenyeret és a friss zöldséget az asztalra. Ahogy hátradőlök a széken, érzem, hogy hatalmam van. Élni a hatalommal, ezt lehet?
Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a rám szakadó boldogság teszi, vagy, mert nem találom a helyem, de legszívesebben felugranék a székből, táncolnék vagy szeretkeznék, vagy csak kirohannék az ajtón, hogy itt hagyjam az irányíthatatlant. Az ítélőképesség, azt hiszem így nevezik, az valami nagyon emberi dolog lehet, mert még nem értem tisztán, csak próbálok kiigazodni ebben a káoszban. Hallgatózom, hogy meghalljam, hogy mire szólít fel, mit kell tennem a továbbiakban. Két hét. Két hét. Mintha ezt mondaná.
2010. január 16., szombat
Ken, a Trelleborgi legendája 8.
Ken, a Trelleborgi legendája
8. rész
Reggel hétkor elment, és azóta nem láttam. Azt mondta, majd este jön. Nem tudok feltételezni, sem teóriákat gyártani, hogy mi dolga lehet egész nap, nélkülem. Csak azt tudom, hogy furcsa űrt érzek, most, hogy nincs itt velem, üres a ház, pedig alig maradt már néhány hetünk, ha el akarnám dramatizálni, azt mondanám, néhány napunk, mielőtt elhagyom őt. Drámázni sem tudok.
Megfogadtam a tanácsát, és reggeli után egyenesen Aarhus felé vettem az irányt, felkészülve minden számomra elképzelhetetlenre, emberi arcokra újra, az erdőben töltött néhány hét után. Szeretem nézni őket. Egy kisfiú elsírta magát, mert a vízbe ejtette az autóját, a következő pillanatban már hangosan nevetett, amikor az anyja ráadta a sapkáját, és a bojtok az arcát csiklandozták. Azt hiszem, sajnálom, hogy sosem voltam gyerek.
Az Aros, első ránézésre inkább rémisztő volt, mint fenséges. Utoljára a játékszobában fogott el valami hasonló érzés, amikor ismeretlen helyeket fedeztünk fel, az ágy alá is bemerészkedtünk egyszer, vagy az ablakpárkányra, ahonnan meg kellett tanulnunk máshogy nézni. Itt, a múzeumban, más lesz az ember tekintete.
Megálltam egy kép előtt, ahol mindenki megállt, és próbáltam utánozni a mellettem állókat. Volt, aki fel-alá járkált a festmény előtt, néha lehajolt egy kicsit, majd felágaskodott, hunyorgott is, hogy kiélesedjen a kép. Más csak állt, mereven maga elé bámulva, fókuszált, ha jól tudom, és egyszer csak mintha megkönnyebbült volna. Mosolygott is, azt hiszem.
Volt egy kép, mozaikból, egy óriási traktor kartonpapírból, egy feldarabolt ló maradványa 24 kis befőttes üvegben, fejet és hajat formáltak az utcáról összegyűjtött kupakok és csikkek, egy „Négyzet” nevű ólomgömb, a tenyerem összeszorult, az öklömbe szorítottam az ujjaimat egyszer, amikor már végképp azt éreztem, hogy nem értek semmit. M., jól itt hagytál, mondhatni dühömben máris azt érzem, hogy annyira megosztanám veled a kételyeimet és csalódottságomat magamban, és kérnélek, még, még, foglalkozz velem, mert egészen biztos, hogy bennem van a hiba. Taníts az anyaggal szembeni érzékenységre. Ez milyen ironikus.
8. rész
Reggel hétkor elment, és azóta nem láttam. Azt mondta, majd este jön. Nem tudok feltételezni, sem teóriákat gyártani, hogy mi dolga lehet egész nap, nélkülem. Csak azt tudom, hogy furcsa űrt érzek, most, hogy nincs itt velem, üres a ház, pedig alig maradt már néhány hetünk, ha el akarnám dramatizálni, azt mondanám, néhány napunk, mielőtt elhagyom őt. Drámázni sem tudok.
Megfogadtam a tanácsát, és reggeli után egyenesen Aarhus felé vettem az irányt, felkészülve minden számomra elképzelhetetlenre, emberi arcokra újra, az erdőben töltött néhány hét után. Szeretem nézni őket. Egy kisfiú elsírta magát, mert a vízbe ejtette az autóját, a következő pillanatban már hangosan nevetett, amikor az anyja ráadta a sapkáját, és a bojtok az arcát csiklandozták. Azt hiszem, sajnálom, hogy sosem voltam gyerek.
Az Aros, első ránézésre inkább rémisztő volt, mint fenséges. Utoljára a játékszobában fogott el valami hasonló érzés, amikor ismeretlen helyeket fedeztünk fel, az ágy alá is bemerészkedtünk egyszer, vagy az ablakpárkányra, ahonnan meg kellett tanulnunk máshogy nézni. Itt, a múzeumban, más lesz az ember tekintete.
Megálltam egy kép előtt, ahol mindenki megállt, és próbáltam utánozni a mellettem állókat. Volt, aki fel-alá járkált a festmény előtt, néha lehajolt egy kicsit, majd felágaskodott, hunyorgott is, hogy kiélesedjen a kép. Más csak állt, mereven maga elé bámulva, fókuszált, ha jól tudom, és egyszer csak mintha megkönnyebbült volna. Mosolygott is, azt hiszem.
Volt egy kép, mozaikból, egy óriási traktor kartonpapírból, egy feldarabolt ló maradványa 24 kis befőttes üvegben, fejet és hajat formáltak az utcáról összegyűjtött kupakok és csikkek, egy „Négyzet” nevű ólomgömb, a tenyerem összeszorult, az öklömbe szorítottam az ujjaimat egyszer, amikor már végképp azt éreztem, hogy nem értek semmit. M., jól itt hagytál, mondhatni dühömben máris azt érzem, hogy annyira megosztanám veled a kételyeimet és csalódottságomat magamban, és kérnélek, még, még, foglalkozz velem, mert egészen biztos, hogy bennem van a hiba. Taníts az anyaggal szembeni érzékenységre. Ez milyen ironikus.
Ken, a Trelleborgi legendája 7.
Ken, a Trelleborgi legendája
7. rész
Barbie, minden bonyodalmak okozója, akiből ki kell gyógyulnom, ő sem volt mindig igazi nő. Mikor ráuntunk a más által ránk kényszerített, csupa rózsaszín és katicabogaras életre, hónapokig a szökésünket terveztük. Egyszer például kint felejtették Barbie-t éjszakára a kertben, és szakadni kezdett az eső, és giliszták jöttek elő a földből.
Amikor kirándulni vittek minket, és otthagytak egy padon vacsora alatt, futásnak eredtünk, és addig futottunk, amíg eltűnt minden, ami ismerős, a szemünk elől. Minden, ami arra emlékeztetett minket, hogy anyagból vagyunk. Hogy kívülállók vagyunk ebben az emberi embertelenségben, amit legalább annyira irigyeltünk, amennyire gyűlöltünk is.
Új életet kezdtünk. Barbie megtanult főzni, mindketten munkát vállaltunk, én egészen megemberesedtem. Megizmosodtam, megerősödtem, az arcom borostás lett egy idő után, Barbie hajából le kellett vágni, annyira megnőtt. És szerelmes lettem. Amikor láttam, milyen magabiztos és gyönyörű, mennyi érzelem tombol benne. Igen. Ez okozta a vesztünket is. Éppen az emberlét. A düh, a hatalomvágy, az önzőség, az irigység elhatalmasodott ebben a gyönyörű női testben, és én ott maradtam még félemberként a lakásban egyedül, amikor ő elcsábított egy másik férfit. Egy olyat, akiért nem kell felelősséggel tartozni, akihez nem kötik olyan különleges és egyszerinek vélt élmények, mint hozzám. Akivel egyszerűbb.
Nem tudom, hogy a csalódás benne, vagy éppen az iránta érzett túláradó vágyaim okozták, ami ezután történt, de egyik napról a másikra lebénult a kezem, a lábaimat alig tudtam mozdítani, minden érzelem, ami emberlétem alatt bennem született, bebábozódott ebbe a plasztik vázba újra - így lettem ismét játékfiú. Annyi különbséggel, hogy megtapasztaltam, mivé lesz az ember, ha nem uralkodik magán. Mi lesz egy nőből, ha ennyire nem tudja, mit akar.
Mindeközben azt is tudom, hogy a szerelem, az igazi, az emberiféle, akármi áron is, de csodálatos. M. nem romolhat el. M. eredendően nem képes arra, hogy bántson engem. Még Medve ellen sem vétene. Ezt a helyzetet is nyilvánvalóan olyan emberien oldja majd meg, hogy kárt ne tegyen egyikünkben sem.
Nem tudja bár, milyen az átváltozás és a visszaváltozás, azt viszont tudja, milyen emlékezni és továbblépni. Éppen ezért ennyire megértő és türelmes velem. Megható, ahogyan csillog a szeme, pusztán a létezése gondolatától, hogy él, hogy itt vagyunk most is a házunkban. És el sem tudja képzelni, milyen lenne másképp. Lehet, hogy ez második életem első napja? Csak féltékeny ne legyek. Brumm-brumm. Csak irigy ne legyek. Tanulni más hibáiból.
7. rész
Barbie, minden bonyodalmak okozója, akiből ki kell gyógyulnom, ő sem volt mindig igazi nő. Mikor ráuntunk a más által ránk kényszerített, csupa rózsaszín és katicabogaras életre, hónapokig a szökésünket terveztük. Egyszer például kint felejtették Barbie-t éjszakára a kertben, és szakadni kezdett az eső, és giliszták jöttek elő a földből.
Amikor kirándulni vittek minket, és otthagytak egy padon vacsora alatt, futásnak eredtünk, és addig futottunk, amíg eltűnt minden, ami ismerős, a szemünk elől. Minden, ami arra emlékeztetett minket, hogy anyagból vagyunk. Hogy kívülállók vagyunk ebben az emberi embertelenségben, amit legalább annyira irigyeltünk, amennyire gyűlöltünk is.
Új életet kezdtünk. Barbie megtanult főzni, mindketten munkát vállaltunk, én egészen megemberesedtem. Megizmosodtam, megerősödtem, az arcom borostás lett egy idő után, Barbie hajából le kellett vágni, annyira megnőtt. És szerelmes lettem. Amikor láttam, milyen magabiztos és gyönyörű, mennyi érzelem tombol benne. Igen. Ez okozta a vesztünket is. Éppen az emberlét. A düh, a hatalomvágy, az önzőség, az irigység elhatalmasodott ebben a gyönyörű női testben, és én ott maradtam még félemberként a lakásban egyedül, amikor ő elcsábított egy másik férfit. Egy olyat, akiért nem kell felelősséggel tartozni, akihez nem kötik olyan különleges és egyszerinek vélt élmények, mint hozzám. Akivel egyszerűbb.
Nem tudom, hogy a csalódás benne, vagy éppen az iránta érzett túláradó vágyaim okozták, ami ezután történt, de egyik napról a másikra lebénult a kezem, a lábaimat alig tudtam mozdítani, minden érzelem, ami emberlétem alatt bennem született, bebábozódott ebbe a plasztik vázba újra - így lettem ismét játékfiú. Annyi különbséggel, hogy megtapasztaltam, mivé lesz az ember, ha nem uralkodik magán. Mi lesz egy nőből, ha ennyire nem tudja, mit akar.
Mindeközben azt is tudom, hogy a szerelem, az igazi, az emberiféle, akármi áron is, de csodálatos. M. nem romolhat el. M. eredendően nem képes arra, hogy bántson engem. Még Medve ellen sem vétene. Ezt a helyzetet is nyilvánvalóan olyan emberien oldja majd meg, hogy kárt ne tegyen egyikünkben sem.
Nem tudja bár, milyen az átváltozás és a visszaváltozás, azt viszont tudja, milyen emlékezni és továbblépni. Éppen ezért ennyire megértő és türelmes velem. Megható, ahogyan csillog a szeme, pusztán a létezése gondolatától, hogy él, hogy itt vagyunk most is a házunkban. És el sem tudja képzelni, milyen lenne másképp. Lehet, hogy ez második életem első napja? Csak féltékeny ne legyek. Brumm-brumm. Csak irigy ne legyek. Tanulni más hibáiból.
Ken, a trelleborgi legendája 6
Ken, a Trelleborgi legendája
6. rész
6. rész
Még süt a nap. Tegnap ugyan mínusz is volt hajnalban, de kora délelőttre egészen kivilágosodott az ég. Az eső sem esett már két teljes napja, a fák pedig, azt hinné az ember, hogy itt hamarabb meghalnak, már október közepén, de nem. Dehogyis. Lélegeznek még most is, narancssárgán vagy éppen pirosan. Most élnek csak igazán.
Az utcán ma rohamrendőrök gyakorlatoztak az állomás előtti téren, ötven tejfelszőke gyermekfelnőttel. Egy egész iskola vonult ki az utcára, hogy zavart keltsenek, dühöngeni kellett, üvöltözni egymással; láthatólag nehezükre esett, hogy rendet bontsanak. Felkérésre. Ők ehelyett kedvesen mosolyogtak csak, a bátrabbak száját elhagyta néha egy „for fanden” (akutyafáját). Aztán egy kötött pulóveres fiú, Anders Bo, amolyan szelíd nemzeti hős típus, rálépett véletlenül Lotte lábára, aki felsikított, azt is csak halkan persze, erre Anders Bo nagyon ijedt arcot vágott, és többször is bocsánatot kért, „unskyld, unskyld”. Mi pedig haladtunk tovább az erdő felé, onnan a kisházba. Fűtés is van és melegvíz. Körülötte dán tehenek legelnek, óriási nagyok, a hangjuk is erősebb, mint az otthoniaké. Huset, csak így hívjuk. A Ház.
Cinkosok lettünk. Titkunk van, ez a ház, medvéktől és egyéb élőlényektől távol, más gumiembereken és félembereken is túl. Egy kis asztal a nappaliban két kis székkel, sziklakert és egy ezüst hamutál a kerti padon. Kibolyhosodik a szövetkabát (at fitte), ahogy a padra ülök. Az ő kabátja igazi bundából van, kézzel varrott, barna kabátka, igazi dán munkáskezek remekműve.
Ha beszél hozzám, mindig a szemembe néz, közben kezei között melegíti a kezem.
Igazi vérkeringésem van. Igazán nagyokat lélegzem, szinte kapkodom a levegőt, zavaromban és a meghatottságtól. Hogy emberszámba vesznek. Hogy saját akaratomból vagyok itt. Nem csak pakolgatnak egyik helyről a másikra; ha azt mondják egyek, eszek, ha azt, hogy szeressek, szeretek. Itt, Dániában egészen más szelek fújnak. Hűvösebbek, ugyanakkor őszintébbek és nyugodtabbak. Nem nyomják el az ember hangját, még az enyémet sem.
Ha majd igazi ember leszek, gyakrabban eljövünk ide, sugdolózni és kergetni a teheneket a mező egyik végéből a másikba, madárijesztőt készíteni a varjak ellen, csupa olyan dolgot csinálni, amire az embernek soha, de soha nincs elég ideje. Csak itt, Dániában, a kedves rohamrendőrök és alkalmi áltüntetők között; itt suttogjuk majd az ősz fülébe, hogy „unskyld, unskyld”. Bocsánat, amiért néha megtörjük a csendet.
Az utcán ma rohamrendőrök gyakorlatoztak az állomás előtti téren, ötven tejfelszőke gyermekfelnőttel. Egy egész iskola vonult ki az utcára, hogy zavart keltsenek, dühöngeni kellett, üvöltözni egymással; láthatólag nehezükre esett, hogy rendet bontsanak. Felkérésre. Ők ehelyett kedvesen mosolyogtak csak, a bátrabbak száját elhagyta néha egy „for fanden” (akutyafáját). Aztán egy kötött pulóveres fiú, Anders Bo, amolyan szelíd nemzeti hős típus, rálépett véletlenül Lotte lábára, aki felsikított, azt is csak halkan persze, erre Anders Bo nagyon ijedt arcot vágott, és többször is bocsánatot kért, „unskyld, unskyld”. Mi pedig haladtunk tovább az erdő felé, onnan a kisházba. Fűtés is van és melegvíz. Körülötte dán tehenek legelnek, óriási nagyok, a hangjuk is erősebb, mint az otthoniaké. Huset, csak így hívjuk. A Ház.
Cinkosok lettünk. Titkunk van, ez a ház, medvéktől és egyéb élőlényektől távol, más gumiembereken és félembereken is túl. Egy kis asztal a nappaliban két kis székkel, sziklakert és egy ezüst hamutál a kerti padon. Kibolyhosodik a szövetkabát (at fitte), ahogy a padra ülök. Az ő kabátja igazi bundából van, kézzel varrott, barna kabátka, igazi dán munkáskezek remekműve.
Ha beszél hozzám, mindig a szemembe néz, közben kezei között melegíti a kezem.
Igazi vérkeringésem van. Igazán nagyokat lélegzem, szinte kapkodom a levegőt, zavaromban és a meghatottságtól. Hogy emberszámba vesznek. Hogy saját akaratomból vagyok itt. Nem csak pakolgatnak egyik helyről a másikra; ha azt mondják egyek, eszek, ha azt, hogy szeressek, szeretek. Itt, Dániában egészen más szelek fújnak. Hűvösebbek, ugyanakkor őszintébbek és nyugodtabbak. Nem nyomják el az ember hangját, még az enyémet sem.
Ha majd igazi ember leszek, gyakrabban eljövünk ide, sugdolózni és kergetni a teheneket a mező egyik végéből a másikba, madárijesztőt készíteni a varjak ellen, csupa olyan dolgot csinálni, amire az embernek soha, de soha nincs elég ideje. Csak itt, Dániában, a kedves rohamrendőrök és alkalmi áltüntetők között; itt suttogjuk majd az ősz fülébe, hogy „unskyld, unskyld”. Bocsánat, amiért néha megtörjük a csendet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
