6. rész
Még süt a nap. Tegnap ugyan mínusz is volt hajnalban, de kora délelőttre egészen kivilágosodott az ég. Az eső sem esett már két teljes napja, a fák pedig, azt hinné az ember, hogy itt hamarabb meghalnak, már október közepén, de nem. Dehogyis. Lélegeznek még most is, narancssárgán vagy éppen pirosan. Most élnek csak igazán.
Az utcán ma rohamrendőrök gyakorlatoztak az állomás előtti téren, ötven tejfelszőke gyermekfelnőttel. Egy egész iskola vonult ki az utcára, hogy zavart keltsenek, dühöngeni kellett, üvöltözni egymással; láthatólag nehezükre esett, hogy rendet bontsanak. Felkérésre. Ők ehelyett kedvesen mosolyogtak csak, a bátrabbak száját elhagyta néha egy „for fanden” (akutyafáját). Aztán egy kötött pulóveres fiú, Anders Bo, amolyan szelíd nemzeti hős típus, rálépett véletlenül Lotte lábára, aki felsikított, azt is csak halkan persze, erre Anders Bo nagyon ijedt arcot vágott, és többször is bocsánatot kért, „unskyld, unskyld”. Mi pedig haladtunk tovább az erdő felé, onnan a kisházba. Fűtés is van és melegvíz. Körülötte dán tehenek legelnek, óriási nagyok, a hangjuk is erősebb, mint az otthoniaké. Huset, csak így hívjuk. A Ház.
Cinkosok lettünk. Titkunk van, ez a ház, medvéktől és egyéb élőlényektől távol, más gumiembereken és félembereken is túl. Egy kis asztal a nappaliban két kis székkel, sziklakert és egy ezüst hamutál a kerti padon. Kibolyhosodik a szövetkabát (at fitte), ahogy a padra ülök. Az ő kabátja igazi bundából van, kézzel varrott, barna kabátka, igazi dán munkáskezek remekműve.
Ha beszél hozzám, mindig a szemembe néz, közben kezei között melegíti a kezem.
Igazi vérkeringésem van. Igazán nagyokat lélegzem, szinte kapkodom a levegőt, zavaromban és a meghatottságtól. Hogy emberszámba vesznek. Hogy saját akaratomból vagyok itt. Nem csak pakolgatnak egyik helyről a másikra; ha azt mondják egyek, eszek, ha azt, hogy szeressek, szeretek. Itt, Dániában egészen más szelek fújnak. Hűvösebbek, ugyanakkor őszintébbek és nyugodtabbak. Nem nyomják el az ember hangját, még az enyémet sem.
Ha majd igazi ember leszek, gyakrabban eljövünk ide, sugdolózni és kergetni a teheneket a mező egyik végéből a másikba, madárijesztőt készíteni a varjak ellen, csupa olyan dolgot csinálni, amire az embernek soha, de soha nincs elég ideje. Csak itt, Dániában, a kedves rohamrendőrök és alkalmi áltüntetők között; itt suttogjuk majd az ősz fülébe, hogy „unskyld, unskyld”. Bocsánat, amiért néha megtörjük a csendet.
Az utcán ma rohamrendőrök gyakorlatoztak az állomás előtti téren, ötven tejfelszőke gyermekfelnőttel. Egy egész iskola vonult ki az utcára, hogy zavart keltsenek, dühöngeni kellett, üvöltözni egymással; láthatólag nehezükre esett, hogy rendet bontsanak. Felkérésre. Ők ehelyett kedvesen mosolyogtak csak, a bátrabbak száját elhagyta néha egy „for fanden” (akutyafáját). Aztán egy kötött pulóveres fiú, Anders Bo, amolyan szelíd nemzeti hős típus, rálépett véletlenül Lotte lábára, aki felsikított, azt is csak halkan persze, erre Anders Bo nagyon ijedt arcot vágott, és többször is bocsánatot kért, „unskyld, unskyld”. Mi pedig haladtunk tovább az erdő felé, onnan a kisházba. Fűtés is van és melegvíz. Körülötte dán tehenek legelnek, óriási nagyok, a hangjuk is erősebb, mint az otthoniaké. Huset, csak így hívjuk. A Ház.
Cinkosok lettünk. Titkunk van, ez a ház, medvéktől és egyéb élőlényektől távol, más gumiembereken és félembereken is túl. Egy kis asztal a nappaliban két kis székkel, sziklakert és egy ezüst hamutál a kerti padon. Kibolyhosodik a szövetkabát (at fitte), ahogy a padra ülök. Az ő kabátja igazi bundából van, kézzel varrott, barna kabátka, igazi dán munkáskezek remekműve.
Ha beszél hozzám, mindig a szemembe néz, közben kezei között melegíti a kezem.
Igazi vérkeringésem van. Igazán nagyokat lélegzem, szinte kapkodom a levegőt, zavaromban és a meghatottságtól. Hogy emberszámba vesznek. Hogy saját akaratomból vagyok itt. Nem csak pakolgatnak egyik helyről a másikra; ha azt mondják egyek, eszek, ha azt, hogy szeressek, szeretek. Itt, Dániában egészen más szelek fújnak. Hűvösebbek, ugyanakkor őszintébbek és nyugodtabbak. Nem nyomják el az ember hangját, még az enyémet sem.
Ha majd igazi ember leszek, gyakrabban eljövünk ide, sugdolózni és kergetni a teheneket a mező egyik végéből a másikba, madárijesztőt készíteni a varjak ellen, csupa olyan dolgot csinálni, amire az embernek soha, de soha nincs elég ideje. Csak itt, Dániában, a kedves rohamrendőrök és alkalmi áltüntetők között; itt suttogjuk majd az ősz fülébe, hogy „unskyld, unskyld”. Bocsánat, amiért néha megtörjük a csendet.
1 megjegyzés:
ellenorizni kell:)
Megjegyzés küldése