Ken, a Trelleborgi legendája 7.

Ken, a Trelleborgi legendája

7. rész

Barbie, minden bonyodalmak okozója, akiből ki kell gyógyulnom, ő sem volt mindig igazi nő. Mikor ráuntunk a más által ránk kényszerített, csupa rózsaszín és katicabogaras életre, hónapokig a szökésünket terveztük. Egyszer például kint felejtették Barbie-t éjszakára a kertben, és szakadni kezdett az eső, és giliszták jöttek elő a földből.
Amikor kirándulni vittek minket, és otthagytak egy padon vacsora alatt, futásnak eredtünk, és addig futottunk, amíg eltűnt minden, ami ismerős, a szemünk elől. Minden, ami arra emlékeztetett minket, hogy anyagból vagyunk. Hogy kívülállók vagyunk ebben az emberi embertelenségben, amit legalább annyira irigyeltünk, amennyire gyűlöltünk is.
Új életet kezdtünk. Barbie megtanult főzni, mindketten munkát vállaltunk, én egészen megemberesedtem. Megizmosodtam, megerősödtem, az arcom borostás lett egy idő után, Barbie hajából le kellett vágni, annyira megnőtt. És szerelmes lettem. Amikor láttam, milyen magabiztos és gyönyörű, mennyi érzelem tombol benne. Igen. Ez okozta a vesztünket is. Éppen az emberlét. A düh, a hatalomvágy, az önzőség, az irigység elhatalmasodott ebben a gyönyörű női testben, és én ott maradtam még félemberként a lakásban egyedül, amikor ő elcsábított egy másik férfit. Egy olyat, akiért nem kell felelősséggel tartozni, akihez nem kötik olyan különleges és egyszerinek vélt élmények, mint hozzám. Akivel egyszerűbb.
Nem tudom, hogy a csalódás benne, vagy éppen az iránta érzett túláradó vágyaim okozták, ami ezután történt, de egyik napról a másikra lebénult a kezem, a lábaimat alig tudtam mozdítani, minden érzelem, ami emberlétem alatt bennem született, bebábozódott ebbe a plasztik vázba újra - így lettem ismét játékfiú. Annyi különbséggel, hogy megtapasztaltam, mivé lesz az ember, ha nem uralkodik magán. Mi lesz egy nőből, ha ennyire nem tudja, mit akar.
Mindeközben azt is tudom, hogy a szerelem, az igazi, az emberiféle, akármi áron is, de csodálatos. M. nem romolhat el. M. eredendően nem képes arra, hogy bántson engem. Még Medve ellen sem vétene. Ezt a helyzetet is nyilvánvalóan olyan emberien oldja majd meg, hogy kárt ne tegyen egyikünkben sem.
Nem tudja bár, milyen az átváltozás és a visszaváltozás, azt viszont tudja, milyen emlékezni és továbblépni. Éppen ezért ennyire megértő és türelmes velem. Megható, ahogyan csillog a szeme, pusztán a létezése gondolatától, hogy él, hogy itt vagyunk most is a házunkban. És el sem tudja képzelni, milyen lenne másképp. Lehet, hogy ez második életem első napja? Csak féltékeny ne legyek. Brumm-brumm. Csak irigy ne legyek. Tanulni más hibáiból.