2. rész
-Csörög a telefon, felveszed? Bemennék fürdeni.
-Igen, tessék.
-Ön az a Maros Anna, aki 1972. ötödik hó 26-án született Budapesten?
-Ki keresi?
-Várhelyi Csilla vagyok.
-Maga az a Várhelyi Csilla, aki 1976. október 12-én született Szegeden?
-Nem, én csak…
-Akkor tehát nem vagyok köteles válaszolni. Visszhall.
-Ki volt az?
-Gondolom, valami biztosítós. Se köszönés, se semmi, de adjam meg a személyes adataimat. Még jó, hogy a számlaszámot meg a kocsi rendszámát nem kérte.
Várhelyi Csilla is biztos megjegyezte ezt a rövid beszélgetést. És amikor hazament a munkahelyéről, vacsora közben elmesélte a történteket a férjének. Sőt, már közvetlen azután ítélkezett, hogy letette a telefont. Értetlenül bámult maga elé, kezében a kagylóval, az is lehet, hogy már ott és akkor fel is háborodott, és egy „mekkora egy paraszt” hagyta el a száját. A kolléganője egy számlát keresett a közös fiókjukban, amikor felfigyelt erre a „mekkora egy paraszt”-ra. Elkerekedett a szeme, kicsit nagyobb kíváncsiságot mutatott a kelleténél, már-már affektált, hogy együttérzését a lehető legegyértelműbben kimutassa, és megkérdezte, mi történt, csak nem merte letenni valaki a telefont?
-Azt se hagyta, hogy elmondjam, miért keresem. Nem tudom, mit képzelnek magukról az emberek. Kicsoda ez, hogy így viselkedjen?
És ezt a férjétől is megkérdezte vacsora közben:
-Kicsoda ez, hogy így viselkedjen? Azt sem tudta, miért kerestem.
És elmondta másnap a húgának is, amikor a húga vásárlás közben megkérdezte, hogy megy a munka. A húga pedig elmondta délután az új barátja anyjának.
-Tessék elképzelni, épp ma mesélte a nővérem, hogy felhívott ma egy nőt, és…
-És hogy hívták? Csak hogy ha megint keres, tudjam, kit kell letenni.
-Valami Csilla. Váradi…nem…Várszegi…Várhelyi. Ez az, Várhelyi.
De Várhelyi Csilla nem jelentkezett többet. Ennyit nem ért meg neki az egész ügy.
Délután fodrászhoz ment. Most csak egy üveg bort hozott magával, bár félő volt, hogy ez csak a mosásig tart ki. A Sanyi nem kispályás. Legutóbb két háromdecis pezsgőt hozott munkakedvcsinálónak, de még a mosás előtt nyomuk veszett. Gyors fejszámolással arra jutott, hogy ha festetni is akarja a haját, a bor mellé hozni kellett volna még egy bort. De lehet, hogy kettőt.
-Megjött az én kis betegem.
-Egyáltalán nem volt vicces.
-Várj, kitalálom. Felnyitották a mellkasod, kiszedték a szíved, aztán betettek a helyére egy krumplit.
-Sanyi, túl sok South Parkot nézel. Defibrilláltak egy jéghideg műtőasztalon, közben nyolc, mondom nyolc pasas bámulta a mellemet, aztán meg kiderült, amit már akkor is sejtettem, hogy nem lesz az egészből semmi, mert nem kaptak elég pénzt, és az én részemet már be sem fejezték.
-De legalább kifizettek?
-Az túlzás, hogy kifizettek, fizettek valamennyit. Hoztam is neked egy bort.
-Tündér vagy.
-Nem, csak féltem a hajam.
Volt is mitől. Sanyi az a típusú fodrász, akinek nem mond el az ember semmit, mert nem mer. Ettől függetlenül mindig mindent tud, mindenkit ismer, tudja mindenki kutyájának a nevét, a postacímét és a lakcímkártyán feltüntetett címét is, és ha valakinek nem egyezik a kettő, cinkosan rávigyorog. Korábban állítólag a kerületi okmányirodában dolgozott, az okmányirodától meg alapjában véve mindenki fél. Az ember általában nem bízik meg az egész nap egy helyben ülő emberekben. Sanyi csak néhány éve áll rendíthetetlenül.
-Jó lesz, ha itt fönt megtépem, meg levágom az alját mondjuk úgy… idáig?
-Merjek erre nemet mondani?
-Ne. Annyi bort nem hoztál.
Fent megtépte, lent levágta odáig, festeni nem festett, a bor így is csak épphogy kitartott. Sietve lépett ki a szalonból, annak ellenére, hogy sehová nem sietett. Csak a buszmegállóhoz közeledve lassította le a lépteit. Sanyitól megkérdezte az asszisztense, hogy ki volt ez a nő, biztos ismeri valahonnan. Amikor Sanyi válaszolt, hogy a Maros Anna, az asszisztens megrándította a vállát, és rájött, hogy mégsem ismeri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése