föl, föl vitézek!

Föl, föl vitézek!

Szintén nagyanyáink mondták (generációs szakadék, hopp), hogy körbe kell ülni az asztalt. A másik asztalt is, hiszen csak egy lépésre van tőlünk az a másik, nem is kettőre vagy háromra. Hogy a „pestiek” csak egy karnyújtásnyira vannak innen, domborzatilag lefelé, egyébként fel; a különbség köztünk mindössze annyi, hogy míg ők minőségi bort isznak, mi szőkekólát. De a mi asztalunk legalább nemdohányzó.

Gyereket szülni úgyis visszajössz –mondták. Itt csend van, és nyugalom, persze ez hamis csend, de legalább csend. A patakcsobogás hangja mindenesetre egészen kellemesen elnyomja a házasságtörés, istenkáromlás, lopás, csalás, feleségverés, asztalcsapkodás kellemetlen hangját. Az emberek itt szentül meg vannak győződve. És egyébként sem kell mindig mindent kimondani.

Menedékház erdők között, a mindig utazók békéje. Ahová jó visszatérni, ha elveszett valami útközben. Vezetéknév és keresztnév van, mint az általános iskolában, egy szuszra kimondani valaki nevét, mintha egybe lenne írva; csak ennél többet ne. A végén még nyitott fülekre talál. Plusz információkat nem közlünk. Az olyan etikátlan. Mert akiről épp szó van, az biztos, hogy egy asztalnál ül velünk, és figyel, csak figyel; itt mindenki lelkesen nyújtogatja a nyakát. Ki lesz a következő áldozat?

Mértékkel. Ha az embert megharapja egyszer egy rotveiler, az kétszer is meggondolja a későbbiekben, hogy kezét nyújtja-e az állat felé. Legyen az akármilyen állat. Itt, vidéken nincs sok kutyafajta. Könnyen sebezhetővé válhatsz –mondták a nagyanyák. Itt korábban kel a nap, és később sötétedik. Az ember megjegyzi az ember arcát. Hozzá is szokik hamar, de megjegyzi azt is, ha egy fejhez több arc tartozik. Telhetetlennek lenni is etikátlan. A volt tanárból szomszéd lesz, a volt tanítványból gyermekeink tanára. Előrelátónak lenni.
Nagyapáink úgy tanították, hogy fület, szemet és orrot is növessz. A nagy csend elnyeli a hangokat. A pesti bűz meg idáig érződik. A szem, ha nagyobb, nyitottabbnak tűnik a tekintet. Őszintének lenni. Következetesen őszintének. Nagy szemekkel, nagy orral, nagy füllel. Bohócot csinálni magunkból látványosan.

Azt is mondták, hogy nem baj, ha kinevetnek. Nevessek én is velük. Ha jó a hangulat, a patak is hangosabban folyik. Ahogy a déli muzsikaszó is elnyeli a szürcsölés hangját. És az ember észrevétlenül fulladhat meg a tányér szélére köpdösött erőspaprikától. És a nagy csendben úgy el lehet sózni a levest, hogy elsárguljon az ember feje, és olyan nagyra nőjön, mintha darazsak csipkedték volna össze. És mindenki kedvére szidhatja az anyját. Az alázat is fontos. Alázattal szitkozódni az asztalfőn.

Kedvesen szerencsétlennek tűnni. Hogy a nagyvárosban segítségre szoruljunk. Az ember szívesen segíti embertársát a bajban. Ha közben érezheti, hogy ő stabil lábakon áll. Nem belegázolni a látszólag erősebb jellem lelkébe azzal, hogy mindent tudunk, amit ő. Ugyanattól az embertől pedig ne kérjünk kétszer egymás után. Fog az adni magától is, ha látja, hogy becsülettel kihasználhat. Az asztalnál egyenes derékkal ülni, nehogy kóros betegnek nézzenek; a betegeket kilöki magából a társadalom. A kivert kutyákat is begyűjtik és elégetik kis, fekete zsákokban. Légy mindenkor hasznos és egészséges –mondták nagyapáink.

És mélységesen szégyelld magad, ha beilleszkedsz, és hazatérvén arcunkba fújod a füstöt. Kezedben drága cigaretta, parfüm a nyakadon, a csuklódon, a levegőben, ami körülvesz, ha elvonulsz itt, a házunk előtt. Ha hazajössz egyáltalán. Ha elfelejted, hogy gyerekkorodban a mi térdünkön lovacskáztál, a mi tehenünk tejét ittad, gügyögtél csak, a csirke nyakát nem merted volna kitekerni. A kendőmet tetted a fejedre, hogy a hajad ne hulljon a húslevesbe. A kalapomat vetted fel, amikor vonatrablásra indultál a szomszéd fiúkkal. Köszönj hangosan, és közben nézz a szemembe.

Kérlek. Ülj le ide közénk. Mesélj a városról. Koszos még? Hangos? A Tabán megvan még? A Citadella? A kedves kis körúti kávézó? Vonattal jársz fel, vagy busszal? A vonat megáll útközben, pont a ház előtt, nehéz lekésni. És ez a blúz? Milyen finom, hol vetted?

És az asztal így is, úgyis megtelik emberekkel. Körbe, átlósan, keresztül-kasul, kontyban, kendőben, kalapban vagy kalap nélkül. Dohányfüstben, borral az asztalon. A másik asztalon is. A pestiek még mindig egy karnyújtásnyira vannak.