Engedjük ezt meg neki. Olyan példamutató és következetes különben. Az alázat és magamutogatás olyan pontos arányban keveredik benne, mely arány már-már kifinomultságra vall. Kifinomultan szeret, kifinomultan borotválkozik, vagy mossa a fogát reggelente, kifinomultan szeretkezik, a boltba is kifinomultan megy le kenyérért.
Ezen felül „bocsánatos személyiség”. Ne haragudj, csak elfelejtettem, összekevertem, megtépáztam, eltitkoltam, kimondtam, vagy nem azt mondtam- és máris nem haragszik senki. Olyan kedvesen mondja. Engedjük meg neki, hogy felfedje most magát, akár csak egy pillanatra is.
Nem volt több, tényleg csak egy pillanat, ahogy ült az asztalnál, túlfőzött gombaszeleteket húzogatva a tányérja szélére, mint a szomszéd kisfiú falun, a nagyszüleinél. Kotorászott, turkált, a szószba kenyérdarabokat tunkolt közben, hogy csakúgy tocsogott a pörköltszaft. Tányérja körül a terítőn fehér szélű tejfeles pecsétek, a villa nyeléről is csorgott le a máz: egy falat kovászos uborka és a hús ízes leve.
Különös hangokat produkált. Kezdetben csak a nyammogást halotta más is, aztán hörögni kezdett, mint a kiéheztetett kutya, aki nem köp, csak nyel, ahogy lefetyel és gurgulázik.
-Undorító- suttogta a férje fülébe a szomszédos asztalnál ülő nő.
Már a gallárja is zsíros volt, az ujjai mintha felpuffadtak volna, ahogy a villát szorította a markában. Kopaszodni kezdett hirtelen, a haja csomókban hullott az ölébe. Az arca meggyötörtté vált, mintha a teste egy egész élet súlyát kellett volna, hogy hordozza az elmúlt néhány percben. Egy életet tele betegséggel, reggeli veszekedésekkel, már megint nem találom a papucsom párját, azt mondtad, hozol kulcsot, én ezt komolyan nem értem-mondatokkal.
A nő a férjével ismét ránézett. Nemtetszésüknek most nem adtak hangot, csak indulásra készen várták, hogy a pincér megérkezzen a kabátokkal.
-A telefont nem kéne itt hagyni. - mondta a férj, és az asztalra mutatott.
-Csak egyszer bírnád ki, hogy nem baszogatsz valamiért.
-A sálad megvan?
-Undorító. –mondta ismét a nő, és újra a férfira nézett. Nyaka köré tekerte a sálat, és sietős léptekkel elindultak a kijárat felé.
Ezen felül „bocsánatos személyiség”. Ne haragudj, csak elfelejtettem, összekevertem, megtépáztam, eltitkoltam, kimondtam, vagy nem azt mondtam- és máris nem haragszik senki. Olyan kedvesen mondja. Engedjük meg neki, hogy felfedje most magát, akár csak egy pillanatra is.
Nem volt több, tényleg csak egy pillanat, ahogy ült az asztalnál, túlfőzött gombaszeleteket húzogatva a tányérja szélére, mint a szomszéd kisfiú falun, a nagyszüleinél. Kotorászott, turkált, a szószba kenyérdarabokat tunkolt közben, hogy csakúgy tocsogott a pörköltszaft. Tányérja körül a terítőn fehér szélű tejfeles pecsétek, a villa nyeléről is csorgott le a máz: egy falat kovászos uborka és a hús ízes leve.
Különös hangokat produkált. Kezdetben csak a nyammogást halotta más is, aztán hörögni kezdett, mint a kiéheztetett kutya, aki nem köp, csak nyel, ahogy lefetyel és gurgulázik.
-Undorító- suttogta a férje fülébe a szomszédos asztalnál ülő nő.
Már a gallárja is zsíros volt, az ujjai mintha felpuffadtak volna, ahogy a villát szorította a markában. Kopaszodni kezdett hirtelen, a haja csomókban hullott az ölébe. Az arca meggyötörtté vált, mintha a teste egy egész élet súlyát kellett volna, hogy hordozza az elmúlt néhány percben. Egy életet tele betegséggel, reggeli veszekedésekkel, már megint nem találom a papucsom párját, azt mondtad, hozol kulcsot, én ezt komolyan nem értem-mondatokkal.
A nő a férjével ismét ránézett. Nemtetszésüknek most nem adtak hangot, csak indulásra készen várták, hogy a pincér megérkezzen a kabátokkal.
-A telefont nem kéne itt hagyni. - mondta a férj, és az asztalra mutatott.
-Csak egyszer bírnád ki, hogy nem baszogatsz valamiért.
-A sálad megvan?
-Undorító. –mondta ismét a nő, és újra a férfira nézett. Nyaka köré tekerte a sálat, és sietős léptekkel elindultak a kijárat felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése